Borsod-Abaúj-Zemplén megye hon- és népismerete. Tanári segédkönyv (Miskolc, 2004)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye természed adottságai (Fazekas Róbert)

A mesterséges és a természetes tómedencék közötti kapcsolatot a holtágak, morotva-tavak jelentik, melyek lehetnek természetes kanyar-lefűződések, és tudatos kanyarulat-átvágások is. Több tucat ilyen tavacskával találkozunk a Tisza, a Bodrog, a Sajó mentén. A természetes tómedencék ritka magyarországi példája az aggteleki Vörös-tó, ami a Medve-sziklák mellett, egy agyagüledéktől vízzáróvá vált dolinában helyezkedik el. A tó vízszintje évről évre fogy, a meredek partfalon látható színlők mutatják, mekkora volt a vízállás a korábbi időkben. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy ezen a karsztos vidéken nagyon kevés a felszíni víz. Bár Aggtelek és környéke valóban nem bővelkedik felszíni vizekben a megye déli és keleti része kifejezetten gazdag. Megyénket több törésvonal is átszeli északkelet-délnyugat irányban. A törésvonalak mentén többfelé langyos és melegvíz-források bukkannak föl. Az ismertebbek Diósgyőr, Miskolctapolca, Kacs, Erdőbénye, Kéked. Általában az olajkutató fúrások mellékterméke az a sok termálkút, melyek vize a magas ásványianyag-tartalom miatt gyógyító hatású. Idegenforgalmi szempontból legismertebbek a mezőkövesdi Zsóri-fürdő, Bogács, Sajóhídvég, S árospatak-Végardó. „Főfolyónk" a Tisza, Zemplénagárdnál lép területünkre és Tiszavalknál távozik. Többnyire a megyehatáron folyik. Amennyiben a folyó teljes hosszát nézzük, akkor a megyei szakasza a Közép-Tiszához sorolható, de ha csak a magyarországi viszonylatokban vizsgálódunk, akkor a Tokajig tartó szakasz a Felső-Tiszához, a Tokaj alá eső szakasz a Közép-Tiszához tartozik. A folyó jellegzetes síksági víz, mai helyére a holocén elején került. A Szolnokig tartó szakaszán nincs igazi völgye, süllyedékről süllyedékre halad előre a saját hordalékától akadályoztatva. Az 1846-ban kezdődött folyószabályozás óta jelentősen csökkent az ártér mérete, az árhullám sokkal gyorsabban vonul le, de az is igaz, hogy azóta az árhullámok sokkal magasabbak. Különösen az utóbbi öt év árvizei okoztak sok kárt. Ez is azt mutatja, hogy a folyó vízjárása szélsőséges és a folyószabályozás módja újragondolandó. A Tiszának három árvize van. A kora tavaszi mindig a vízgyűjtő területen bekövetkező hóolvadás eredménye, általában ez okoz a legritkábban katasztrófát. A kora nyári áradás a zöldárnak nevezett jelenség, ami a júniusi esőzések következménye. A késő őszi árvíz októberben, esetleg novemberben jelentkezik, az őszi csapadékmaximum eredménye. A leg-