Szűcs Sámuel naplói 1. 1835-1864 (Miskolc, 2003)

1839. év

fejek, kezek, lábak, derekak, idétlen szülések, embrények Gembriones:) ménből kivett gyermekek, 3- 4. ujnyi nagyságúak is. - Esti 6. órakor a' katonák' hangászkara játszék, a' tábornagy szállása előtt, számos néptől körülvéve, az ablakokon hölgyek, s urak te­kintgettek, az útszán sok szép deli férfiakat láttam, kiket, finom kelméből jó ízléssel készült ruha díszesíte. Jelenlévén az estve, szét lévő társaink után várakoztunk, 's gon­dolkoznunk kellett, a' kimenetelről. Később mindnyájan öszvejővén, az átbocsájtó czédulát azoknak adtuk-ált, kik, reggel, azt nem kaptak, - 's meghagyánk, hogy küldjék azt el, számunkra is, mihelyt lehet, azomban, azt álthozó útitársunk minket meg nem találván, mivel, már egészen besetétedett kenteiének lettünk, a' vak sorsa bízni magunkat. A' többiek, előre mentek, én Nagy Samuval, és Scultétyval, a' lőcsei ifjak egyikével, későbbre maradtunk; ezek egymás' karjára fűződve Krakkóba vásárlott lengyel sapkájokat fejükre tették, én magam bátran utánnok ballagtam. ­Midőn már, majd a' híd' végére értünk, zaj esik, az őrök közt, valakit ütnek, vernek, mi, arra semmit sem hajtva, meg nem ijedtünk, 's a' nélkül, hogy valaki, hozzánk, csak egy szót is szóllana, szerencsésen által jöttünk Podgorzséra. Mind eggyütt voltunk már, szállásunkon, azon úti társunkon kívül, ki, az átbocsájtó czédulával Krakkóban keresett bennünket. Lőcséről jött honfitársaink, kikkel ma találkozánk Krakkóban, beszéllek, hogy ők látták, a' várbeli 300. mázsás harangot. - Elmaradott útitársunk, nem sokára elérkezvén, beszéllé, hogy az őr, kérvén tőle a' czédulát, tévedésből valamelly tiszta papirost adott-ált, de a' setétben észre nem vették, ezután tudá-meg, maga is, hogy csalatkozék, és csalt. Különösen kedvezett a' gondviselés abban, hogy az áltbocsájtó ira­tot, mindég attól kérték az őrök, a' kinek volt. Tetteink' szerencsés kimenetelének örvendve, 's a' látottak' kedves emlékét megújítva igen vígan voltunk. 'S az enyhítő álom' karjai közzé nyugodtan veténk, fáradt tagjainkat. 22-én, reggel, két negyed kilenczre, megindultunk, Podgorzséról, tiz órára beértünk, a' világszerte híres só bánya felett épült Wielicskára, a' város keveset mutat, közepe' táján van a' várnak kevés marad­ványa, használható állapotban. Engedelmet nyervén a' bányába menetelre, egy német szappanos legénnyel (:ki, igen vékony magas ifjú volt:) már elindúlánk, midőn a' lőcsei ifjak, élőnkbe toppannak, igy 12. számra szaporodva mentünk, a' több száz éves bánya' megtekintésére. Nem sokat mutató épületből nyílik a' bemenetel, melly deszkával van bekerítve, egy darabig jó fa lépcsőkön, fával bélelt folyósókon mentünk, orrunkat nehéz só-szag üté-meg, belépéskor, mellyet kentelenek valánk szenvedni az egész bányában. Lejjebb, hol, már igen erős barna kő sóba jutánk, a' folyosók, 's lépcsők mindenütt pusz­ta sóból faragottak. Mint mondják, valamely királynő' elvesztett gyűrűje adott alkalmat a' bánya felfedezésére. Több képek, 's felírások találtatnak itt, példának okáért Mihalovics nevű fő ember, és Orsolya nevű fő aszszony' tiszteletére. Egy üregben lát­tam, egy nagy világítót (áustert:) sóból innen jutánk, a' tánczterembe, hol, bizonyos időben, vígalom tartatik, majd más üregekbe, mintegy hat kísérőink' meccsei, nem adhatván egész világot, eggyik előre ment, 's e' végre rendeltt emelkedett helyen, szurkos seprőt gyújtott-meg, igy láthatánk az egész üregeket, mellyek képesek a' leg-

Next

/
Thumbnails
Contents