Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)

1953-ban aztán „az antikrisztns, népének hóhéra, sokat szenvedő orosz nép istentelen vezére, kire csak átkozódva gondol minden nemzet, e napon megszűnt élni."

12 Ezekkel a szavakkal búcsúztatta a bőszénfai pap Sztálin „generalisszimuszt". Az „antikrisztus" halála pedig mintha valóban új kor hajnalát jelentette volna. A plébános isteni büntetést látott abban, hogy Sztálin halálának évében a helyi hatalomgyakorlók közül egy rákos betegségben hunyt el, egyet pedig - akit saját fia jelentett fel - sikkasztás miatt elítéltek. Ráadásul a bihari, immáron „félig székely-félig cigány" minősítést kapott menekültek is elköltöztek. Az ötvenes évekről szóló feljegyzésekből hallatlanul gazdag és egyben nagyon szomorú kép bontakozik ki előttünk. A plébános állításait természetesen ez alkalommal is kritikusan kell kezelni, hiszen ő az általa megélt történelmet, egyben nagyon is személyes véleményét írta le. Elgondolkodtató azonban, hogy egy katolikus pap miként juthat el odáig, hogy egy hivatalos, a püspökség által előbbutóbb ellenőrzésre kerülő dokumentumban örvendezik személyes ellenfelei, falubelijei halála fölött. Ha a bihari menekültekkel szembeni ellenérzéseinek leírását rabiátus megnyilvánulásnak tartjuk is, a helybeli „hatalmasok" halála feletti öröm nyüt, írásos kifejezése mindenképpen ellentmond a keresztény hittételeknek. A bőszénfai plébános személyiségének ilyen torzulása jelzés értékű. Jellemzi a korszakot, melyben élt. Az egyházi élet kereteinek beszűkülése miatt azonban a plébános viselkedése, gondolkodása már nem tekinthető egyértelműen közvéleményformálónak. Vagyis a falu lakosságának mentalitására csak igen óvatosan, más források feltárásával (pl.: viszszaemlékezések, korabeli hangulatjelentések) következtethetiink. A második világháború eseményeiről tudósító plébánosok még községük egyik, néhol egyetlen meghatározó személyiségei voltak. Véleményük, állásfoglalásuk gyakran befolyásolta a község hangulatát. Az '50-es évek alatt lehetőségeik és tekintélyük már megfogyatkozott. Az 1956. évi forradalomról már csak a zselickislaki plébános készített feljegyzést. E szerint „Falunk és egész vármegyénk inkább csak szemlélője volt a világraszóló eseményeknek. Errefelé nem értették meg. "

13 A plébános patetikus, kissé keserű hangvétele nem egy közéleti, hanem egy befelé forduló ember benyomását kelti az olvasóban. Ahogyan a forradalom után a hatalom és a társadalom (közte az egyházak) 12 Bőszénfa plébánia História Domusa. 56. 13 Zselickislak plébánia História Domusa. 232.