Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)

san eltértek egymástól. A kiegyezés előtt készült pályaképekben 1848/49 időszaka „felejtődött el", a későbbiekben viszont az 1850-es évek helyén tátongott űr. A tisztviselők egykorú személyzeti anyagaiban nyíltan mindöszsze kétszer esik szó a szabadságharcról: Záborszky fontosnak tartotta közölni, hogy az ellene indított, fentebb már említett igazolási eljárás felmentéssel zárult, Ottlik pedig így írt: 1849 januárjának végén „mint hadköteles besoroztattam a honvédekhez". A minősítési táblák születésekor, 1865-ben egyébként egyikük továbbra is a Szepességben ténykedett, a másik viszont már Heves megye törvényszéki ülnöke és főjegyzője volt. Burkolt formában persze másoknál is tetten érhető a szabadságharc, csak éppen a mesebeli okos lány módjára úgy beszélnek róla, hogy mondják is, meg nem is. A nyílt beszéd veszélyeit jócskán megtapasztalhatták, ám abban sem lehettek biztosak, hogy az esetleges nyugdíjazásnál mik lesznek a beszámítás szempontjai. 1863ban írott minősítési lapján a nyírbátori alszolgabíróvá előlépő Kiss Ignác például elsorolta a hadseregnél betöltött posztjait: „1842. évi október 1-től önkéntes mint közember, al- és főtiszt, ezredi segéd a 6. sz. huszárezrednél 1849. október l-ig". A Würtemberg-huszárok átállását, századosi kinevezésének időpontját, netán a komáromi kapitulációt inkább nem bolygatta.

17 A kiegyezéssel nemcsak a rendszer változott meg, az emlékek is átértékelődtek, s 1848/49 tabuból egyszeriben érdemmé vált. Országszerte megalakultak a Honvédegyletek, melynek soraiba embereink is szép számmal beléptek. A vizsgált 98 személyből 63-an mindjárt az alakuláskor regisztráltatták magukat, heten később csatlakoztak. A szervezet egyik célja a segélyezés volt, s erre egy részük csakugyan rászorult, hiszen állásukat immár tényleg elveszítették. Többen is folyamodtak közülük a Belügyrninisztériumban működő Honvéd Segélyalaphoz (pl. Lángh főhdgy, Stettner P., Tímár), de kérésüket elutasították. Az iratokban nincs nyoma, hogy a döntéshozó bizottság ismerte vagy mérlegelte volna a kérvényezők 1849 utáni pályáját, az indoklás pedig sablonos formulákat ismételgetett (a kellő dokumentumok hiányát, a beadási határidő lejártát, stb.). Stettner főispáni támogatással fellebbezett s csatolta a megyei főorvos véleményét is, miszerint „tüdőbeszüremkedés folytán nehezebb munkára és ülő foglalkozásra képtelen", a bírálók mégis úgy látták, hogy „munkaképte17 UO.