Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)

BÓDY ZSOMBOR Mikrotörténeti módszerek makrotársadalmi csoportok kutatásában A mikrotörténelem - és itt most a kifejezés gyakori széles értelemben vett használata helyett az olasz mikrotörténelemre, illetve annak nyomán elsősorban Franciaországban és Németországban született munkákra gondolok - szakítani igyekszik a korábbi társadalomtörténet nem egy alapvető, szinte soha nem explikált, előfeltevésével.

1 A mikrotörténelem alapvető igénye, hogy az embereket mint cselekvőket mutassa be, és az egész történelmet mint az egyének cselekvéseinek sorát értse meg. A korábbi társadalomtörténeti megközelítésekkel szembeni kritika kulcsszava az eldologiasítás (réification). A mikrotörténészek szemében az olyan szerzők mint Kocka eldologiasítják a struktúrákat, önálló és a történelem szereplőinek cselekvéseitől független létezőkként kezelik. A mikrotörténelem célkitűzése éppen az, 1 A '80-as években oly divatos történeti antropológiát is kritizálják a mikrotörténészek a strukturalista társadalomtörténet mellett. Miután a történelem megértése az elméletileg előzetesen konstruált makrotársadalmi fogalmakban gyakran kevéssé tűnt meggyőzőnek, kézenfekvő volt az egykori cselekvők nyelvezetét, rítusait, általában magatartását interpretálni. A Geertz által inspirált történeti antropológia erre tett kísérletet. A cselekvéseket mint szöveget interpretáló kutatások szükségszerűen az esettanulmány léptékére korlátozódnak. Az általánosítás itt is problémát jelent. A kultúra megértése, amely az a nyelv, amelyet a cselekvések szövege „beszél", csak a lokális eseteken keresztül történhet. Ennek implicit előfeltétele, hogy az adott kultúra kellő mértékben homogén legyen, s hogy a viszony a kultúra és az egyes cselekedetek között azonos legyen. így is egy circulus viciosus adódik azonban: a nyelvet ismerve érthetjük meg az egyes eseteket, a nyelvet azonban az egyes esetekből igyekszünk megtanulni. E bűvészmutatvány eredménye mindig korlátozott azonban, éppen a történetiség lényegét alkotó időbeliség szempontjából. Az egyes esetek elemzésében a kultúra csak mint állandó adottság mutatkozhat meg. Időbeli változásokat, folyamatokat - például egy társadalmi csoport születését - az interpretatív vállalkozás nem tudja bemutatni, ennyiben őrzi az antropológia eredeti ahistorikus jellegét. Az összehasonlítás lehetetlensége különösen gyenge pontja a történeti antropológiának. Az interpretációk bezárva maradnak azokba a keretekbe, ahol az egykori cselekvők használták a szimbólumokat, mivel ezek szövege mutatja meg a nyelvet, a szöveg jelentését pedig csak a nyelv adja meg. Az egykori cselekvők nyelvezetének elsajátítása tehát olyan törekvés, amely - előnyei mellett - újabb problémákat hoz létre. B. Lepetit: Építészet, földrajz, történelem: a lépték használatai. Aetas. 1995. 4. sz. 145-147.