Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)

eddigi mformációi is alaposan megkérdőjelezik a különböző összeírások hitelességét. Egyes mesterségeknél a mesterek és legények együttes létszámát is meghaladóan adóztak, ami azt jelenti, hogy magas volt a kontárok létszáma. A fenti kiragadott adatsorokból is következik, hogy a jövedelmeik szerint osztályokba sorolt iparűzők valóban az elért jövedelem alapján adóztak. Ez nem függött attól, hogy céhes, vagy nem céhes, mester vagy legénynek minősül az illető, netalán kontár. Az iparűzés címén kivetett adó nem függött az egyéb javaktól - azokat külön adóztatták -, és nem függött önmagában a segédek számától sem. Ezek az információk megerősítik a céhes keretek erőteljes bomlását. Az ácsoknál, kőműveseknél, vargáknál jól szemlélhető a régi konzervatív céhes szemlélet, ami a mesterek számának stagnálásában jut kifejezésre, figyelmen kívül hagyva pl. az építőipari ágazatok konjunkturális jellegét - ácsok, kőművesek, asztalosok - az élet szükségszerűen túllépett a konzervatív céhes kereteken. Alig találunk ágazatot, ahol a régi, tisztes megélhetést célzó létszámkorlátozás célravezető lett volna. Erre egy tökéletes példa akad csupán, a kádároké, akik az összeírásokban 10 fővel szerepelnek, és ennyien is adóznak mesterségük után. A céhes keretek bomlását fejezik ki az ún. tömegszakmák is, rnint a csizmadia, szűcs, takács, fazekas stb. Létszámuk felduzzadásával túlkínálatot idéztek elő, ami azt jelenti, hogy szakmájukból a többség már képtelen megélni. Alig képzelhető el, hogy egy város eltartson közel 400 csizmadiamestert, 150 segédet, vagy 180 szűcsöt stb. különösen annak tudatában, hogy tudjuk, hogy a város határába beékelődött Dorozsma mezőváros kontárai is szerepet játszottak a lakossági igények kielégítésében, nem beszélve a hagyományos vásári beszerzésekről. Az sem véletlen, hogy a legnépesebb szakma képviselőinek a csizmadiáknak alig több, mint a fele adózik és a 213 főből csupán 4 fő nyert besorolást a 4. adóosztályba, a többiek a minimáhs adóosztályt jelentő 5. kategóriába kerültek. Zömmel az 5. adóosztályba kerültek a tömegszakmák közül a szűcsök, faragók, takácsok, molnárok. Ám a szűcsöknél 10 fő a 4. kategória szerint adózott, a molnárok közül egy sem. A kőműveseknél már 3. osztályba tartozó mestert is találunk. A kovácsok közt pedig akad 1 második és 7 fő harmadik osztályú mester is. A tömegszakmák közül legjobban a szabók éltek, közülük 16-an a negyedik, 6-an a harmadik és 1 fő az első kategória szerint adózott. Krammer Mihály szabómester volt az egyetlen tradicionális iparos, aki 1840-ben a hat első osztályba sorolt