Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)

ta modellek alkotására. Hipotézisem tehát a következő: a mikrotörténet ellen felhozott kritikák, amelyek általában a megszerzett történeti ismeret szűk, kizárólag helyi értéket képesek látni ezekben a kutatásokban, s mrnduntalan egy általánosabb tudás nevében kérik számon az irányzat képviselőin az úgymond nagyobb történeti folyamatokhoz való kapcsolódást, eltérő paradigmák termékei. Ekként érvényességük korlátozott. Olyan előfeltevésekkel terhelten nyilatkoznak meg, amelyeket egyszer hasznos volna megvilágítani. Valójában milyen fogalmakra támaszkodnak ezek? E fogalmak nyilván maguk is történeti képződmények, akkor pedig milyen gondolkodásfolyamat eredményei? Itt csupán három olyan vonást említenék meg, amelyek ma már kérdésesnek tűnnek. Egyrészt: a történeti megismerést kumulatív folyamatként tételezi. Másrészt: az általánosítás szoros kapcsolatban áll a koherencia mítoszával (amely tudattalanul is ott munkál a történészben). Történjék akár univerzálék, törvények formájában, vagy akár statisztikai alapon, mindig ahhoz az elképzeléshez kötődik, hogy van egy jelentéssel bíró történeti világ. Harmadrészt: a tudás individualizációja versus generalizációja közötti ellentéten alapszik. De vajon miképpen tartható számon az a bizonyos öt százalék? Úgy gondolom, rendkívül szoros összefüggés található a szisztematikus mikrotörténelem társadalomképe és tudományos eljárásai között. Itt újból azzal szembesülünk, hogy a dokumentumokon keresztül ránk származott maradványokat a történész miként alakítja tényékké. Ezt látszik alátámasztani az az olvasat is, mit Edoardo Grendi adott Elias történetírói miinkásságáról.

10 A történészek egészen addig, míg a múltat önmagukban létező individuumok vagy statisztikailag reprezentálható individuumok terminusaiban gondolják el, soha nem fognak elérkezni a társadalmi folyamatok reprezentációjához. Éppen ezért Elias úgy véli, hogy a viszonyok ill. relációk képezik azt az alaprealitást, amelyet a történésznek tanulmányoznia kell; ezzel egy régi, bénítóan ható dualizmust is felszámol: az egyén és a társadalom nem állnak szemben egymással elkülönült realitások gyanánt. A viszonyok és függőségek állandóan változó láncolata eltérő figurációkat hoz létre, amelyek együttesen magyarázzák a társadalmi szerveződést és az egyéni viselkedést. Elias erre a nagy vonalaiban ismertetett társadalomelméleti alapra húzza fel a civilizáció folyamatáról alkotott 10 E. Grendi: Norbert Elias: storiografia e teória sociale. Quaderni storici, 50. 1982. 728-739.