Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)

HARMADIK RÉSZ AZ ŐSKŐKOR ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON

Kitűnő háromszög alakú lándzsahegyek készültek a középső-őskőkor jellegzetes ún. levallois technikájával. A megfelelően preparált magkőről egyetlen ütéssel háromszög alakú, hegyes és éles szilánkot nyertek, amit azután megfelelő nyélre erősítve remek döfő, vagy hajítólándzsát készíthettek. Ezekkel történt a mind specializáltabb és ugyanakkor egyre eredményesebb vadászat (7. fénykép). A középső-paleolitikum idején a 25-35 fős területi csoportok minimálisan legalább 500-600 lélekszámú nagyobb társadalmi egységet alkothattak. Az így létrejött társadalom-szervezet alapsejtje a kiscsalád, gazdálkodási egysége a területi csoport, szaporodási közössége pedig a már említett legalább félezer lelket számláló hordacsoportosulás volt. Ezek kifelé eléggé zártak lehettek. A területi csoportok viszont exogámok voltak. A csoportok közötti házasodás megakadályozta a recesszív gének felszaporodását, és biztosította a közösségek hosszú, akár több tízezer éves fennmaradását. A középső-őskőkorban különösen Európában jellemző, hogy a nagy kulturális tömbök elterjedése tekintélyes, akár félkontinensnyi területeket is átfogott. A kőeszközkészítés technikai jellemzőinek és típusainak vizsgálata azt látszik alátámasztani, hogy egy-egy ilyen kulturális egység két, igen távoli pontján is nagyfokú egyezés mutatkozik. Ez nyilván az egymással származási kapcsolatban lévő szaporodó közösségek közötti információ- és géncserével állhat kapcsolatban. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy egy földrajzi térségben élt különböző kultúrák technológiai és tipológiai jellemzői a közvetlen szomszédság ellenérre is lényegesen különböznek egymástól. A kultúrák rendkívül hoszszú ideig éltek nagyjából ugyanazon a területen és egymással párhuzamosan. A középső-paleolitikum különleges őstörténeti eseményének számít az, hogy az emberiség ebben az időben hódította meg az Óvilág után Ausztráliát. Hihetetlen, de bizonyos, hogy e kontinensre először bevándorlóknak is legalább 100 km széles tengerszoroson kellett átkelniük - ismeretlen közlekedési eszközzel - ahhoz, hogy mintegy 80-60 ezer éve megtelepedhessenek Ausztráliában. Ez a paleolit korszak - a lelőhelyek és a régészeti kultúrák számát tekintve - különösen gazdag Európában. Úgy tűnik, a fejlett vadászgazdálkodás kialakulása terén is kontinensünkjutott leginkább előre. Nem túlzás azt mondani, hogy Európa kulturális fejlődése az őstörténetnek már e távoli szakaszában elkülönbözött a többi szárazföldétől. A mai középső-paleolitikum különböző régészeti kultúrák összefoglaló elnevezése. Korábban ennek szinonimájaként a Franciaországban leírt Moustéri-kultúrát használták. A Francia-középhegységben a Dordogne-ba torkolló Vézere-folyó mellett, Montignac város szomszédságában található a Le Moustier sziklaeresz. Ebben az 1860-as években megkezdett ásatások során a neandervölgyi ember maradványai mellett olyan kőeszközöket találtak, amelyeket kisebb-nagyobb lepattintott kovakő darabokból, szilánkokból munkáltak meg. E kőeszközök mellett csak kevés szakóca fordult elő, s ezekből is jobbára csak a háromszög és a szív alakú típus.E kőszerszámokat olyan állatmaradványok kísérték, amelyek fiatalabb jégkori szakaszról tanúskodtak, mint a Somme-folyó nevezetes Boucher de Perthes által talált paleolit leletek melletti ősmaradványok. Ebből kitűnt, hogy a sziklaeresz régészeti emlékei egy újabb, különválasztandó szakaszt jelentenek a palcolitikumban. Erre vezették be a Moustéri-kultúra terminust. Az 1900-as évek elejétől két féle Moustérient különböztettek meg. Az egyikre a már említett háronszög alakú hegyek, az utóbbira pedig az alsó-paleolit szakóca tradíció továbbélése voltjellemző. 1953-ban azután a neves francia őstörténész, François Bordes még további moustérien változatokat írt le. A Tipikus moustérienben háromszög alakú hegyek és kaparok mellől hiányoznak a szakócák. Az Acheuléen hagyományú moustérienben néhány szakóca típus jellegzetes. Különleges változatok a Charentien, amire a