Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)

MÁSODIK RÉSZ EMBERELŐDÖK ÉS KÖRNYEZETÜK ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON

Olyan növénytársulás, amely a harmadidöszak végéről őrződött volna meg, nincs Északkelet-Magyarországon, csupán néhány melegkedvelő faj: szirti pereszlény (Satureja thymifolia), istác (Amnesia elongata), zöldes kígyókapor (Silaum rochelii), cserszömörce (Cotinus coggygria); valamennyi a Bükk D-i lejtőin. Az utolsó jégkorszak vége növényvilágának arculatát leginkább a keleméri Kis- és Nagy-Mohos tőzegmoha-lápja idézi, ahol a névadó tőzegmoha fajok mellett máig él a hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum), a vidrafű (Menianthes trifoliata), a tarajos pajzsika (Dryopteris eristata) és a kereklevelü harmatfü (Drosera rotundifolia). Az ugyancsak jégkorszakokat idéző molyhos éger (Alnus incana) a Bükk- és a Tokaji-hegység néhány hűvös, északi völgyének patakjait kíséri, az utóbbi helyen struccharaszttal (Matteucia struthiopteris) és szőrös nyírrel (Betula incana). A Bükk és a Tokaji-hegység magas és északi, északias hátain és lejtőin viszonylag sok lágyszárú alhavasi és havasi maradványfaj emlékeztet részben az utolsó jégkorszak, részben az Északnyugati-Kárpátok nagyobb és északibb vonulatainak növényzetére: győzedelmes hagyma (Allium victoralis), havasi ikravirág (Arabis alpina), sárga ibolya (Viola bifolia) a Bükkben; ikrás fogasír (Dentaria glandulosa) a Tokaji- és az Aggtelekihegységben; havasi iszalag (Clematis alpina), havasi ribizke (Ribes alpinum), tátrai hölgymái (Hieracium bupleroides), északi és osztrák pofóka (Dracocephalum ruyschiana, D. austriacum) a Bükkben, illetve a Tokaji-hegységben. A Bükk és Tokaji-hegység magashegységi (montán) sisakvirágos bükkösei (Aconito-Fagetum) ugyancsak az Északnyugati-Kárpátok magasabb és tömegesebb vonulataira emlékeztetnek. Az éghajlat és a természetes növénytakaró jégkorszaki-jégkorszakközi váltakozása az állatvilág összetételének módosulásában is tükröződött. A negyedidőszak előtti, melegkedvelő állatfajok közül csupán a természetes hő- és langyosforrások (Kacs, Mónosbél, Tapolca, Lator-út) vizében élhette túl néhány csigafaj a jégkor éghajlat-ingadozásait.