Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

ha tétlenül látnak is közöttök, csak ott lássanak. De nekem így ez a holt-eleven állapot felette nehéz és gyötrelmes. Minden körülmény csak az elvonulásra int. Tegnapelőtt jöttem ide főleg házam külső falainak rendbehozása és csinosítása végett, de amit ez itteni nyomorult munkásviszonyok miatt most sem végezhetek el. - Továbbá holnapra ígérkezett Miskolcról egy kertész, hogy törpe gyümölcsfáim rendkívül sűrű sarjait megritkítgassa, amivel folyvást küzdök, mióta egy tudatlan kertész a fákat otromba módon lecsonkázta. Néhány rózsatőm még most is telve van virággal. Egypár kivénült vagy elcsenevészett pedig veszni indult. A tavaszkor szinte reménytelenül elültetett csipkék némelyike már beoltásra alkalmas ágakat hajtott. Tegnapelőtt beoltott néhányat a házamban lakó felügyelő igen ügyes asszony. Tőlem látta pár évvel ezelőtt a rózsaszemzet levételének s eloltásának módját. S most oly ügyesen cselekszi, hogy keze után csaknem minden szemzet megfogan. Én már képtelen vagyok ezen műveletre. Próbáltam, nem megy. Elnehezedett s reszkető lett a kéz. Hajdan pedig mily ügyesen, mily sikerrel, mily szenvedélyesen cselekedtem! Emlékszem, hogy az Avas-hegy oldalában a vadon tenyésző szebb csipkevesszőket is beoltogattam. - De a tegnapelőtti oltogatások nem hiszem, hogy mind beválljanak. A szemzetek rendkívül gyengék voltak. Éder Elek miskolci közjegyző barátom terjedelmes rózsagyűjteményéből adta pedig a legszebb példányokat. A legcsekélyebb irodalmi babrálásra sem bírok szert tenni. Mintha gondolkozásom kereke teljesen megállt volna. A képzelet és vér aberrációjának bizonyos lidérce tart lenyűgözve, melytől szabadulni nem bírok. - Tegnap levelet írtam Jeszenszky Ferencnek Kostyánra, Turóc megyébe. O ott nyugalmazott törvényszéki bíró. Hajdan a kézsmárki líceumban jogásztársam volt. Hírlapokban olvasván nevemet eszébe jutottam, s a múlt évben vagy még régebben fölkeresett levelével, s annak folyamán megismertettem őt körülményeimmel. Most néhány héttel ezelőtt ismét írt, arra válaszoltam. Meleg ragaszkodás irántam tükröződik soraiban. A múlt emléke miatt közelebb érzi magát hozzám, mint az iskola falai közt valóban voltunk. Azt írja, az 1846/47. évi kézsmárki jogászoknak mi ketten vagyunk utolsó mohikánjai. Lehet, hogy így van; nem tudom. Ha többen volnánk sem érünk már egy fakovát. A múlt elmúlt; a jelen nem vigasztal; a jövő fenyeget. 1909. június 29. A kertész csakugyan megérkezett Miskolcról korán reggel. Sűrű törpefáim időszerű megmetszését s tisztítását hamarosan elvégezte. Délelőtt tíz órakor már tisztában volt vele, s e rövid pár órai munkáért négy koronát kapott tőlem éppen úgy, mint a márciusi metszéskor. Érdeme felett van a díj, de ő nagyon szegény. Az én pártfogásom jutatta alkalmazáshoz Miskolcon a Népkertben. Az időjárás, mely most igen váltakozó s többnyire esős, ma nagyon kedvezett a munkának. Gyönyörű, fényes, meleg napunk van, de most is olyan esős lehelletű. Kapkodva olvasgatok egyet-mást: hírlapokat, Bloomfield régi angol verseit (nehezen baktatva), a Bibliát, melynek átdolgozott teljes kiadása, az O- és az Új Testamentum egy kötetben pár évvel ezelőtt jelent meg. A Biblia ódon nyelvének itt-ott szembeszökő gyarlóságait s gyakori értelmetlenségét eltűntette a simító kéz.