Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

nik meg, mily drága kötelékek szakadoznak el az ő eltűnésével! Az életnek menynyi kedves, való öröme válik puszta emlékezetté! Öreg embernek az élet vége felé kis öröm is nagy kincs, mint koldusnak az utolsó alamizsna. Szenvedsz, bánkódól, gyötrődől, döngeted a végzet kapuját. Mondják, ott van mentő horgonynak a viharban a vallás és a filozófia. De azokhoz csak az ész bír kapaszkodni, nem a könnyek árjába merült gyönge szív! Itt is, Miskolcon is szinte ragálys^erűleg uralkodik az influenza, s gyakran tüdőgyulladássá fajul, s halállal végződik. Pedig a téli időjárás nem mondható rendetlennek vagy szigorúnak. Rokonaim s ismerőseim egész serege szenved a bajban. A jövő hét vége felé Gyulaihoz akartam látogatni Budapestre, hogy jelen legyek a „Kisfaludy Társaság" február 9-én tartandó ünnepélyes ülésén; de ez most már csak akkor fog történni, ha kedves betegünk állapota addig határozott javulást vesz. Anélkül kísérőm lenne minden lépten a féltő aggodalom. Elég kínos azzal küzdeni itt a közelben is. Hát még a távolban! A húgom is megint szenvedő állapotban van. Baj, mindenfelé csak baj! Holnap reggel visszautazom innen. Hajt a nyugtalanság. 1908. január 31. Máskor is láttam én őt szenvedő betegnek, gyakran súlyosan szenvedőnek. Sejtettem is, hogy gyönge szervezete vékony szálakkal van az élethez kötve. De sohasem éreztem ily mértékben ezt a féltő aggodalmat és nyugtalanságot miatta, mely most éjjel-nappal nyomja lelkemet, s előre vetett árnyékául mutatkozik a bekövetkező s talán már küszöbön álló elmúlásnak. Ez éjjen álmatlan töprengéseim közt, ím, ezen sorok jutottak eszembe: Hanyatlóban a nap. A fa lombja rezdül Hidegborzongás fut Az erdőn keresztül Szellő volt az máskor. Most ne gondold annak, Szegődött hírnöke Kelő zivatarnak.. Úgy reszket a lelkem! Fölleg borult rája Sa közelgő vihar Kitörését várja. 1908. február 11. A vihar nem tört ki. Elfordította tőlünk a jó Isten irgalma. A halál küszöbéről visszahozta kedves betegünket az életnek. Annyira javult, hogy tegnapelőtt már ágyából fölkelhetett, s a vasárnapi nap tisztesség-ere övéi körében asztalhoz ülhetett.