Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

SZENTPÉTERI ÜRES FÉSZEK Lévay József naplója (1908-1917) 1908. január 15. Az új évben most vagyok itt először. Tegnap érkeztem. Nem valami baj, nem is a kegyelet hozott, hanem egy kis családi téli vendégség, melynek élvezését egy igen rossz éjszakával fizettem meg. Komor, zúzos, hideg téli nap van. Kilépni sem kívánkozom a jó meleg szobából, inkább e lapra jegyezgetem jeleit annak, hogy itt voltam az „üres fészekben". Pedig ennek a pepecselésnek igazán semmi értéke nincs. Gyarló időtöltés vagy megszokás, melyet szüleim halála óta (1892) folytatok. Tizenöt év alatt az apró feljegyzések szinte négyszáz lapra terjedő tömeggé szaporodtak, melyeket e napokban Miskolcon kemény kötésbe foglaltattam. Elő-elő veszem néha, s nézegetem a hosszú idő apró tükördarabjait, melyek életemnek, kedélyemnek töredékes visszasugárzásai. Azon testi és szellemi előnyök mellett, melyekkel engem a gondviselés megáldott s még most is, hosszú életem vége felé megáldva tart, folyvást megőrzött életkedvem ébren tartja bennem a vágyakozást oly örömek után, melyekről a kor intő szava, ha reá hallgatnék, inkább lemondani ösztönözhetne. Ragaszkodás a társas élet derítő alkalmaihoz, szeretet és érdeklődés az emberek iránt, kellő óvatosság nélküli elfogadása az élvezetnek, melyet a táplálkozás s a test egyéb kívánsága nyújt - még mindig nem idegen tőlem. Még most is, íme, meghívást kaptam a vasárnap e hó 13-án tartandó arnóti körvadászatra, s megígérkeztem. Nem tudom, ha talán a rendkívüli hideg miatt majd nem csökken-e az önbizalom, mikor menni kell. Egyedül az irodalmi foglalkozás nem akar nálam élénkülni. Hetek, sőt hónapok múlnak anélkül, hogy e részben valami említésre méltót lendítenék. Újra meg újra meg kell győződnöm, hogy még a líra mezején is csak dilettáns maradtam. A múlt hónap végén írtam a Kivándorló imájái egy amerikai lelkész (Kuthy Zoltán) fölkérésére az általa New Yorkban szerkesztett „Heti Szemle" karácsonyi számába, melyben a versem, arcképemmel ellátva, csakugyan közölte is, s a lapot nekem megküldötte. Azóta pihen, s nem tudom, meddig fog pihenni, a Múzsa. Olykor, kivált éjjel, midőn aludni nem tudok, felvetődik előttem s versalakot ölt egy-egy ötlet, melyet aztán reggel vagy mindjárt éjjel föl is jegyzek, ha érdemesnek tartom. Egyébiránt pedig minden nap küzdök a reám szakadt üres idő unalmával. Vajh a reményem lehetne, hogy az új év kegyesebb és vigasztalóbb lesz reám nézve, mint a múlt volt! 1908. január 30. Zavart, aggódó érzésekkel jöttem most ide néhán, órával ezelőtt. Súlyos lázbetegen hagytam Miskolcon kedves rokonomat, szívbéli egyetlen régi hű barátnémat, Jucikát. Idült asztmája néhány héttel ezelőtt ijesztő rohammal támadta meg, s olykor szinte megfulladásig gyötörte különben is elcsigázott, gyönge szervezetét. Lesújtólag nyomul szívemre elvesztésének gondolata. Mi minden szű-