Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

van az a tündéries terület, melyet a múlt alkalommal bámultam, s azon foly most is a felhők játéka. S minő játék! Mily leírhatatlan színek és alakok! Itt egy nagy mozgó felleg-tömeg, széle sárgás, tarjagos, mint megáradt folyam zavaros hullámai. Mögötte még nagyobb sötét maradt. Itt két csudálatos felhő-foszlány úszik egymás ellenében, amint a felső és alsó légáram hajtja őket. Mindegyik egy nagyobb tömeg felé igyekszik. A bércek mögött a sötét felhők egyesült nagy birodalma hallgat. A derűs területen egymást éri a változatos játék. Emberek, állatok, növények, tárgyak hirtelen oszló-foszló alakjai. Halak, óriási ősállatok, lovagló vitéz, diadalkapu; a gerlachfalvi csúcs fején egy fejér felhőkorona, az aljából tárja felé két karját egy magas nőalak. A bércek felső része szinte derékig tiszta. Alantabb az oldalban a legfehérebb felhő terjeng, s egy hóval borított rengeteg erdő képét mutatja.. Mily sok gyönyörű tárgya az élénk képzeletnek! Ma már csakugyan egyes egyedül ebédeltem régi asztalunknál. Ma reggel Semsey Andor is csakugyan eltávozott. Megelégelte a keserű mulatságot. Magam is rátérek, hogy nyolc év óta, mióta itt töltök nyarankint egypár hetet, csakugyan nem volt itt ily sokáig tartó gonosz, hideg, borús, esős, szeles, zord időjárás. Máskor is fordultak elő viharos, kellemetlen egyes napok, de ily folytonosan, ily sokáig sohasem. - Ez éjjel is két téli takaróm alatt majd megfagytam. Az utolsó üdvözletet Furtára küldtem. Több efféle már nem áll előttem. Szerencsésen bevégeztem Terített asztal című versemet is, melynek magva, tárgya régóta motoszkált fejemben. Olyan jóleső érzés a nyugtalanító valamitől való szabadulás. A búcsúzó Múzsa nem is ajándékozott itteni gyötrődésem alatt többet, mint ezt a költeményt és az elhalt húgom emlékére írottat, no meg, ha az is a Múzsától ered, azt a pár rövid szesszenést, melyet előbb e lapokra jegyeztem. Tollmozgatásnak és üres időtöltésnek veszem e lapok jegyezgetését és a levelezést. Tátraszéplak 1908. augusztus 20. István király ünnepe. Ma is leng a villákon a nemzeti zászló. Ennyiből áll a csendes ünneplés, melynek megengedett és meg nem engedett dolgai felett annyit vesződött, vesződik a nép, a kormány és a törvényhozás. Tegnap este is gyönyörű volt a nyugati égbolt. Nem annyira ugyan, mint tegnapelőtt. Nagy darabokban lebegtek a felhők szétszórva a világos kék boltozaton, de alakká már alig formálódtak. Kettőt jegyeztem meg: egy lombos fa nagyon hű másolatát és egy meglepő jelenséget. A bérceket az egész vonalon a legsűrűbb setét áradat borította. Egyszer a vonal közepén, nem messze egymástól két pont kezdett kigyulladni. Alatta, fölötte sűrű setétség. A világos pont mindig szélesbült, végre összefutott, s mintegy hajnalodó fényével föltolta s kiderítette a felhő felső rétegét, és egy óriási fényes kaput nyitott a bércvonal közepén. El-elnéztem. Olyan ez a felhőjáték, mintha egy teljesen tanulatlan kéz, szobrász vagy festő próbálná természet után alakítgatni a különböző tárgyakat. Legtöbb esetben a körvonalak sikerülnek úgyahogy, a többit a néző képzelete pótolja.