Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Miskolc 1916. november 23. A mi jó öreg királyunk, I. Ferenc József november 21-én kedden este kilenc óra és öt perckor hunyta örök álomra szemét. Mily tragikus nagy élet! Mily nagy ember a megpróbáltatások között! A béke apostola volt, mégis hányszor jelölték útját véres, nem győzelmes háborúk! Mily keserű tapasztalások után kellett benne érlelődni a meggyőződésnek, hogy Magyarország nem mint provincia, de mint szabad, független ország lehet egyik szilárd alapja az ő birodalmának! Nagy tanúság van fejedelmek és népek számára az ő hatvannyolc éves uralkodásában. Irigylendő módon szólíttatott ki az élők sorából. Szinte beteg sem volt. Csak halála előtt néhány órával feküdt ágyba. - Őszintén gyászolják és istenítik népei mindenfelé. Nem felejtenek, de megbocsátanak. Teljesülve látszik, amit Széchenyi István jósolt egykor Ferenc József királyról. Agyába lefeküdve minden fájdalom nélkül, mélyen elaludt, és többé föl sem ébredt. Mint egy kiengesztelő búcsúzás a hosszú, zivataros élettől. Harmadik napja, mióta ki nem léptem szobámból. Erős nátha tartóztat viszsza, melynek alapját, a meghűlést már régebben éreztem magamban. Pedig gyötör a szobafogság, melyben se olvasni, se írni nem vagyok képes. Miskolc 1916. december 11. Mily áldatlan, mily szomorú napok! Szinte egész november is, december is a mai napig úgy múlt el, hogy csak néha és rövid időre láttuk a napot. Köd, eső, borulat, örök homály úgy, hogy déli oldalon levő nagy ablakos szobámban az írás és olvasás szinte lehetetlen volt, amit nem egészen szemeim gyengesége okozott. Búsongó aggodalomban tart szegény J.-nak néhány nap óta ismét válságossá súlyosuk betegsége. Úgy látszik, most már csakugyan elviszi őt tőlünk a mulandóság. És mily fájdalmas kényszerűség, hogy magunknak kell kérnünk a könyörülő Isten kegyelmét, hogy elégelje meg az ő rég tartó, kimondhatlan kínjait, s vegye őt magához. És szegény áldott jó lélek! Reménytelen gyötrődésében Istenhez sem fordul már, mert - úgy mond - látja, hogy nem segít rajta. Gyötri a gondolat és a kérdés, hogy: mivel érdemelte ő ezeket a sokáig tartó, rettenetes kínokat? Erre nincs felelet. Nagy ürességet hagy szívemben az ő elköltözése. Régóta megírva őrzöm halotti gyászjelentését, sőt pár évvel ezelőtt, mikor szintén a halál karjai közt vergődött, már két kis költeményben is elsirattam. Aki sokáig él, mint én, természetes, hogy sokat is veszítsen. November 30-án eltemették a jó öreg királyt, akinek életében csak csendes szép halála volt irigylendő. - Temetésének emlékéhez kapcsolódik az irtózatos vasúti veszedelem Herceghalomnál, melynek szinte hetven halott és csaknem kétszáz sebesült lett az áldozata; az előbbiek közt Thallóczy Lajos, Szerbia polgári kormányzója, akadémiai tagtársam. Egymást érik a harctérről érkező többé-kevésbé kedvező hírek, de a döntő győzelem vagy a béke kilátásai még mindig „késnek az éji homályban". Pedig or-