Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

meglátszanék rajta az elnehezülő öreg kéz. A tárgya a Megváltó, akit elkeserít a háború szemlélete, de midőn az itthon maradt nemzet segítő áldozatkézséget látja, „engesztelődve száll a mennybe vissza". Kóvályog még a fejemben valami az elesett magyar hősök jeltelen sírjairól, melyeket távol idegen föld rejt magába. Ok a mi élő halottaink. Miskolc 1916. február 14. Aggodalom és búsongás napjai. A kínoktól elgyötört betegünk szinte a halállal vívódik már. Oldöklik a fuldoklási rohamok, kivált éjszaka. Két unokahúga, Ilka és Róza már csaknem kimerült az ápolásban. Leírhatatlannak mondják az irtózatos kínt, melyet a szegény beteg a gyakori rohamok alatt szenved. Azzal élni szinte kétségbeejtő borzalom. Látni és nem segíthetni! Mindennap ellátogatok hozzájok, de őt magát nem is láthatom. Mikor ott vagyok, félhalottként, csendesen fekszik az ágyban. Segély nélkül, tétlenül áll felette az orvosi tudomány. Az enyészet törvénye és követelése erősebb annál. Elvesztésének gondolata és érzése nehezedik rám. A vele töltött hosszú idő egész képe rajzik képzeletemben, s kölcsönös viszonyunk különös alapja és természete, melynek oly kevés az árnyéka, hogy szinte fénybe vegyül. Nagy üresség szorul utána szívemben. Letörött élő ága a korhadt, öreg fának. Gyászjelentését kijavítva s végleg megállapítva leírtam ma. Én írhattam azt meg legilletékesebben, szívem szerint, őhozzá méltóan. Miskolc 1916. február 16. Naponkint kétszer is ellátogatok hozzájuk. Nyugtalan vagyok miatta. Ritkán állhatok ágya mellett. Szinte halottként fekszik ott. Tegnfap] felpillantott. Felém nyújtotta bal kezét. Megfogtam. Érezhetőleg szorongatta, mintha csak búcsúzni akart volna. Nyitva levő szemében az a halált jelentő üvegesség fénylett. Elérzékenyültem. Szótlanul, könnyezve távoztam tőle. Ez volt talán az utolsó kézszorítása. Mindig előttem lebeg alakja és az egymás rokonszenve közelében leélt hosszú idő változatos képe. Hiába próbálom nyugodtan szemlélni. Fáj, fáj, hogy pár nap múlva minden már csak emlék, már csak egy szép álom lesz. Most oxigénlevegő beszívásával enyhítgetik. Azt szeretni látszik, és kívánja. Fáradhatlanul ápoló környezete fölemlíti, hogy az a levegő fölötte drága: egy nagyobbacska tömlő tíz korona. Eddig már kilenc fogyott el. Biztattam őket. Mily csudálatos végzet! Három nap múlva, február 19-én lesz harminckilenc éve, hogy férje, az én kedves fiatalkori barátom, Tóth László meghalt. Úgy látszik, körülbelül e napig maradhat meg kedves betegünkben is az élet gyönge szikrája. Mintha csak érte jönne a férj, hogy magával vigye. Kérjük a hatalmas Istent, hogy tegyen vele csudát: adja vissza még őt, habár kevés időre is, az életnek! S szüntesse meg halálos kínjait, melyeket látni szegény környezetének kétségbeejtő! Pedig ha időt nyerne is még, az már bizonnyal csak folytatása lenne a szenvedésnek. Oh, könyörüljön rajta a mindenható Isten így vagy úgy minél előbb!