Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

könyörült rajta végre a kegyelmes Isten. Szinte három évi fokozatos hanyatlás után véget vetett szánakozásra méltó, látszólagos életének, mely önmagára nézve már semmi, kedveseire nézve pedig mindig sajgó fájdalom volt. Sok szép remény, sok szép tulajdonság száll vele a sírba. Mindig híven emlékezem rá, s áldást küldök emlékére. Ez a mai nap tehát a halál napja volt. Nem tudom, nem lesz-e folytatása rövid időn? Miskolc 1916. január 12. Ma temették el Kolozsvárott a mi derék, jó Csernák Pistánkat. Gyászlapját megírtam, s kinyomtattam itt, Miskolcon. Testvére, Ilka és unokatestvére, Nyusztay Vilmos tegnapelőtt éjjel Kolozsvárra utaztak az ő végtisztességére. Hogy innen távol földön találta végső nyughelyét az a kedves, szánandó élőhalott, azon nincs mit szomorkodni élő kedveseinek. A mi földünk kebele fogadta ott is, a mi egünk boltozatja borul rá ott is. És amikor már a föld kebelében vagyunk, itt is, ott is semmik vagyunk. Elbúsít és aggodalomba ejt azonban, hogy mióta ők eltávoztak, rég szenvedő áldott nagynénjök, az én igazi szeretett rokonom és barátném szinte a sír szélére hanyatló beteggé lett. Meglátogattam ma. Elszorult szívvel jöttem el tőle. Az érelmeszesedéssel járó szívbaj és légzési gyötrődés tiporta le. Évek óta tartó sorvadásának egy-egy szakaszában hányszor temettem el őt lelkem vagy képzeletem előtt! Hányszor gondoltam, hogy mikor valóban be fog következni, megrendülés nélkül fogadom elvesztését! Hiú remény, hiú gondolat. Még nem következett be, még csak közelről fenyeget, s íme, máris elborulva vergődik szívem, s akaratom ellenére is követeli jogát: a könnyeket. Miskolc 1916. február 11. Csak nem akar télnek bizonyulni ez a tél. íme, már szinte vége felé járunk, és mondhatni, úgy igazi téli napunk alig volt egy-kettő. Mindig esős, ködös, lanyha homályos volt az időjárás. Napfényt vagy havat elvétve is alig láttunk. Nagy kínba került nekem az olvasgatás még az ablak közelében is. Nincs már jó szemüveg a rossz szemhez. Szomorú jövő, ha se olvasni, se írni nem leszek képes. Bizony fenyeget a szomorúság. Ma hallom, hogy az én rég szenvedő betegem a gyakran fellépő fuldoklási rohamoktól megtörve már ágyban gyötrődik. A csudatévőnek hirdetett gyógyszer, melyet jóságos kezekből szereztem neki, semmi jó hatással nem volt rá. Évek óta nem volt az ő egészségi állapota egyéb, mint lassú, gyötrelmes készülődés az elmúlásra. Mindig láttam, mindig tudtam, hogy így van, s magamra tudtam kényszeríteni néha azt a megnyugvást, hogy elveszítem őt. Most mégis fölsajog bennem a fájdalom, mikor közelegni látszik az utolsó pillanat. Régen elkészítettem róla a gyászjelentést, úgymint előbb Cs. Pistáét s legújabban a magamét. E napokban egy hosszabbacska költeményt is kikényszerítettem a Múzsától. Igazán részletenkint ütöttem össze. Mintha nem volna éppen rossz, de mintha