Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

mában, termő melegségében, a természet tenyésztő erejében! Gyermekkoromban március első fele mindig a tavasz látható, érezhető kezdete volt. Vége felé már hegyeinken, mezeinken zöld gyep és tavaszi virágok. Az évszakok lefolyása legtöbbnyire rendes. Ma egészen másképp van. Ritka kivétel a jó; gyakori, szinte folytonos a rossz. Sok különös gyöngeséggel jár az öregség. Hogy a közel elmúlás eszméjével foglalkozik, természetes. Az ahhoz vezető folytonos gyengülést, az elkopott szervezetnek gyakran fájdalmas bomladozását érzi. Búsan tekintget vissza az alatta elterülő, hosszú múlt időre, melynek gyönyörűségétől nemsokára meg kell válnia. De miért búsan? Miért nem inkább örömmel és hálával azért, hogy azt oly sokáig élvezhette? Hiába! Ami jót egykor bírtunk, attól búcsút venni soha sem örvendetes. De itt harsog aztán fülünkbe igazán a sursum corda! Édesapámat öregségében gyakran hallottam így felsóhajtani: „mi voltam, mivé lettem!" Pedig ő igen bölcsen fogta fel az életet, s keresztyéni önmegadással, nyugodtan fogadta a halált. És mily csudálatosan van szervezve az emberi agy, különösen az öregemberé! Mily csudálatos lemez van abban elhelyezve a benyomások és képek fölvételére és állandóan megtartására! Leggyöngébb gyermekkorom jelenetei, tárgyai, alakjai, ha rajok gondolok, most is tisztán, világosan, természetes minőségökben tűnnek föl előttem. Nekem pedig már egy egész nagyvilág az, melynek ezer meg ezer tüneményén s átélt körülményein elmerenghetek. Merengek is igen gyakran. Egymás után tünedeznek fel az alakok, a jelenetek, az élmények a legrégebbiektől a legújabbig. Szinte újraélni varázsol közéjök az emlékezet. Miskolc 1915. március 15. Ezt a nemzeti emlékünnepet most mindenfelé a lelkesedés komolyabb, egyszerűbb nyilvánításával ünneplik. Zajos zenekíséretek, költséges koszorúzások mellőzve vannak. így történik itt nálunk Miskolcon is. Az erre szánt összegeket a sebesültek segítése végett a „Vöröskeresztnek" küldözgetik. Ez a valódi hasznos és szükséges nemzeti megemlékezés. A haza megmentése annyira áthatva tart most minden magyar szívet, hogy hazafias, buzdító, cifra szónoklatokra semmi szükség. Ma elküldöttem Voinovich Gézának, a „Budapesti Szemle" szerkesztőjének azt a két költeményemet, melyet még 1913-ban írtam, s azóta itt tartogatok fiókomban. Egyik: Végtelen színjáték. Másik: Lemegy a nap. Azt írtam Voinovichnak, vegye ezeket barátságos gondja alá, s közölje majd akkor, mikor jónak és alkalomszerűnek találja. A nagyon öreg ember nagyon vékony jégen jár: minden pillanatban könnyen leszakadhat alatta. Ha alattam véletlenül a közeljövőben le talál szakadni, a két, az a két költemény, melyet egy kissé szeretek, ne maradjon fiókomban gazda nélkül. Végre ma tavaszias, napfényes, enyhe napunk van. A nagy hó már tegnap is olvadozott, ma még inkább. De még mindig elég munkája van rajta az oszlató napsugárnak. Nehezen akar rendes kerékvágásba visszazökkenni az időjárás. Én hajdan, amint emlékszem, talán 1878-ban március 8-án már erősen rügyező fák