Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

mást éri a karácsonyfának való zöld fenyőgallyak hordozása. Ez is, az is igyekszik valami ajándékot szerezni magának vagy másnak. így lesz a Karácsony az öröm és szeretet ünnepe. Itt van ez az én szegény, szerencsétlen, epileptikus húgocskám, Ilonka. O is Karácsonyra akarja magát megajándékozni azzal, ami most neki legszükségesebb: egy téli szoknyával és egy téli kalappal. Félig-meddig én segítem reá. De végzete baján, bármint igyekszem is, nem tudok segíteni. A homeopata orvosi kúrája is, melyet néhány hónap óta használ, inkább csak jó tanácsból és biztatásból áll, de javulást nemigen mutat. Az összeroskasztó nagy roham is megjelenik nála hol hosszabb, hol rövidebb időközökben. A gyöngébb, öntudatlan elbódulások egész gyakran; így legközelebb is egy hét alatt hatszor-hétszer. Pedig mily szépen kifejlett, egészséges külsejű leányka, mennyi értelmi képességgel és ügyességgel arra, hogy jelenlegi munkakörét teljes megelégedésre jól betölthesse! El-elbúsul előttem, ha jövőjére gondol. Arcán, szívében nyiladoznak az ifjú kor virágai, s éreznie kell, hogy mint hervasztja azokat idő előtt ez a gyógyíthatatlan, végzetes nyavalya. Vigasztalás, biztatás nem gyógyszere annak. Pedig csak ezt tehetem, s megtoldhatom egy-egy kis segítséggel. Nálam nyeri uzsonnáját minden este: egy csésze kakaót és egy kis gyümölcsöt. S elmondja helyzetének, állapotának, egészségének körülményeit. Jó, hogy most még van valakije, aki előtt ezeket részvétre gerjesztőleg elmondhatja. A jövő héten szerdán, ünnep szombatján én is kivonulok Szentpéterre. Néhány napot, a Karácsony ünnepét ott szándékozom eltölteni rokonaim körében. Talán csendes, nyugodt időzést enged egészségem, mely ugyan még mindig nem akar visszatérni előbbi jobb kerékvágásába. 1913. december 25. Karácsony első napja. Tegnap délben jöttem, hogy itt töltsem az ünnepet, mint évek óta mindig töltöttem. De most már meghozták az évek, ami eddig soha nem történt: nem mentem a templomba, nem járultam az úrasztalához. Gyönge vagyok, s nem mertem kitenni magamat a templom hideg levegőjének. Elővettem szüleim régi, megviselt könyvét, a „Szikszai-tanítást"; elolvastam belőle a karácsonyi együgyű imádságot, mely a vastag ortodox hit mélységes alázatával, gyarló nyelven fejezi ki a Krisztus születésének csudás körülményeit s a váltság munkáját. De az Isten nem bírálja a külső kifejezést, s megbocsátja azt is, ha az ész felfelmordul, midőn ezeket olvassa. Nekem pedig az olvasást megszentelte már maga az a gondolat is, hogy szüleim is ezt imádkoztak. Miskolcon szinte sáros, olvadékony idő volt, mikor tegnap eljöttem onnan. Fekete Karácsonyra volt kilátás. Itt, úgy látom, hidegebb a levegő. Az előbbi hóesésből imitt-amott még elég maradvány van, úgyhogy szinte jó benyomást tesznek a szemlélőre a tél arcán ezek a fehérlő foltok. Az ünnep alkalmával, mint rendesen, úgy látom, most is több táplálék jut a testnek, mint a léleknek. Valóban, ezek a mi ünnepeink a tapasztalás szerint inkább csak a világi különböző élvezetek alkalmai. Az igazi áhítatra, a vallásos elmélyedésre, a lelki gyakorlatra vajmi kevés időt fordítunk. Gyermekkoromban a szegény családoknál, úgy emlékszem, mégis valamivel istenesebb volt az ünnep.