Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Neje magyar leány volt. B.pesten halt meg tavaly. Talán férje is meghalni jött ide őhozzá. Miskolc 1913. november 18. Ma töltöm be életem nyolcvannyolcadik évét. Ezt a kort érte édesanyám is ezzel bevégezte. Apám még egy évet élt azután. Isten különös kegyelme segített engem az ő nyomaikba lépni. Nem tudom, megadja-e még azt az egy évet is, hogy egészen beteljék rajtam az ő mértékök. Talán nem is kellene már megjelölni vagy számon tartani az évforduló-napot ily magas korban, az élet vége felé. Az elköltözés gondolatával foglal el bennünket. Jobb volna egyforma nyugalommal nézni az elsiető napokat, mint patak partján nézzük az egymást kergető hullámokat. Az ilyen évfordulóval önkéntelen is foglalkoztatja lelkünket a múlt, a jelen, a jövő. Nekem a múltban alig van megbánni valóm, a jelenben alig valami panaszom, a jövőben ma kevés a remény. Kevés a jelenben is. Régebben számos rokon, barát, ismerős észrevette ezt a napot. Elhalmoztak a szeretet és megemlékezés jeleivel. Most, legalább a mai nap, csaknem elfeledtek. A pezsgő élet siet a maga útján. Aki vele együtt nem siet, az elmarad, s feledésbe megy. Ma reggel orvosom üdvözölt, szinte váratlanul, két szál fejér rózsával és fejér szegfűvel. És Budapestről kaptam egy rendkívül szép nagy virágcsokrot P.-né L. Fannitól, aki bizonnyal ifjúkorunk ábrándjait, álmait küldi nekem a virágok közé rejtve. Még egy itt élő szerencsétlen húgocskám és csak környezetem vette észre ezt a napot. Nem mondom, hogy bárkitől jól is nem esik a figyelem és megemlékezés, de ha teljesen elmaradna is, megnyugtatónak és természetesnek találnám. 1913. november 23. Jelentgetni kezdi magát a tél. Eddig sok szép őszi nappal kedveskedett az időjárás. Tegnap már zord, ködös, fagyos volt csaknem az egész nap. Ma reggel még fagyosabb, 6-7 fok a fagypont alatt, de tiszta, napfényes, zúzmarás. Kertemben a fák vékony gallyai szinte csonttá fagyva s dérrel bevonva meredeznek felém. Ott minden csendes, mozdulatlan, üres és pihentető álomban szunnyadó. Mégis gyakran kisétálok oda rövid néhány pillanatra, végigtekintgetem gyümölcsfáimat, s elelgondolkozom. Tegnapelőtt jöttem vagy jöttünk ide, mert ápoló nélkül egy nappalnál többre már ki nem vonulhatok. Csak éppen azért jöttem, hogy itt legyek kevés ideig: ezt a levegőt szívjam, ezt a kis „fészket" lakjam. Egy előbb írott rövid versecskémet toldoztam-foltoztam itt össze, melyben azt zengedezem, hogy régen elköltözött édesanyám borongó alakja jelenik meg nálam november 18-án, születésem nyolcvannyolcadik fordulóján, melyen az ő életének évsorát éppen betöltöttem. Betegségem, az az én állandó bajom kínosan háborog egy idő óta. Nappal is gyakran kínoz. Nem tudom kitalálni, mivel okozhattam. Ez aztán itt családi kör-