Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

zetben, ahol művészi szorgalom, ízlés finomította a szabad természetet. Múltkori ottlétem óta is sokat gondoltam arra a gyönyörű parkra. Egy költeményt is írtam róla. Többé-kevésbé sikerült. Címe: Madárének. Tartalma: hogyha én madár volnék, ott fészkelnék, ott élnék. Tegnap leírtam, és elküldtem neki emlékül. Kedves emlékek fűznek a családhoz. Három Vay főispánsága alatt szolgáltam harminc évig Borsod vármegyében. A család tagjai folyvást szíves rokonszenvvel viseltettek irántam. Elemérrel már kihalnak a Borsod megyei Vayak. A költemény leírása közben bosszantva éreztette magát velem kezem és figyelmem elgyengülése. Az írás sohase ment nekem könnyen. Nem tudtam gyorsan írni. Ez aztán gátolta a gondolatok szabad és könnyű fejlődését is. Figyelmemet az írással való technikai foglalkozás kötötte le. Most már az is megfogyatkozott. Reszkető kézzel kuszált vonásokat teszek, és számos hibát ejtek. így történt most is mind a költeménynek, mind az azt kísérő néhány sor levélnek leírásánál. Egészségemmel a régi állapotban vagyok. Nem javultam, nem hanyatlottam. Tűrhető, jó, nyugalmas nappalok, tűrni kénytelen, gyötrelmes éjszakák. Reggeli három és kilenc órakor, este kilenc órakor csapolás. 1913. július 16. Hosszas készülés után végre tegnap délben kijutottam ide. Mindig visszatartott a szűnni nem akaró esős időjárás. Pár nap óta, úgy látszott, megelégelte. Meleg, napfényes nyári napjaink voltak. Olyan volt tegnap is. Ma pedig már ismét visszaestünk. Kora reggel óta szinte két óráig ömlött az eső; csak most dél felé kezd bágyadtan, félénken kipillogatni a nap. A felhős ég, a sűrű párás levegő még mindig esővel fenyeget. Borzasztó tudósításokat közölnek a hírlapok az árvizekről, melyek az ország jelentékeny vidékein irtózatosan pusztítottak, s még most is folyvást pusztítanak. Erdélyben a Maros völgye, itt a Tisza felső vidéke irtózatosan el van árasztva. Egyes falvak szinte elsepertettek a föld színéről. Mérhetlen kár, kiheverhetlen csapás! De sokat szenvedett a bánáti alvidék is. Mintha a haragos gondviselés akarná, hogy ne csak magunk romboljuk magunkat, de segítsen rombolni a természet is. Isten megígérte ugyan az O Testamentumban, hogy nem fog többé vízözönt bocsátani a földre. Ugy látszik, most már csak részletenként bocsátja ki. Öt napot szándékozom most itt tölteni. A tátrai régi, megszokott nyári hűsölést próbálom így pótolgatni, én is csak részletenkint. Természetes, hogy itteni szórakozásom vagy gyönyörködésem fő tárgya most is csak a kertem. Pázsitos területén, gyümölcsfáim alatt szinte családom körében érzem magamat. 1913. július 17. Csakugyan ránk zúdult tegnap délután öt óra tájban az iszonyú zápor. Félóránál tovább ontotta az ég csatornája. Szinte felhőszakadás-szerűleg, sűrűn egymást követő villámlással és csattogó mennydörgéssel. Hallom, hogy itt a községben két helyen leütött a villám, de gyújtás nélkül. A felhők még ma is keseregnek. Meg-megszűnve sűrű cseppekben esik. Nagy csapás a különben is elkésett s most kezdődő aratásra.