Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

édességét érdemei szerint, s erős volna bennem az a tudat, hogy mindazt meg is érdemeltem! De ha életemen végigtekintek, bizony csekélynek látom az eredményt, melyet hosszú időmből leszűrhetek. Azt mondja bennem egy szózat, hogy erőmhöz mérve többet tehettem volna. Néhány kedves napot töltöttem Szentpéteren június 9-étől 12-éig. Gyönyörködve társalogtam kertecském gyümölcsfáival és rózsáival. A rózsák ily dúsak, ily kifejlett virágzásúak alig voltak egyszer-egyszer. Nem győztem betelni pompájok szemlélésével. Gyümölcsfáim sokat vesztettek az eleinte mutatkozó nagy termésből, de még nem maradtak egészen és mindnyájan meddőknek. Ha a most mutatkozó s fejlődő gyümölcs megmaradna s éredtségre jutna, meg volnék elégedve. Néha tűnődéseim közben megkap egy ötlet vagy sugallat, s versbe ömleni kívánkozik, így Szentpéteren a múltkor, sírboltunkat meglátogatván a temetőn, az elgondolkozásból egy rövid költemény született Vadvirágok címmel. A vadvirágok azt mesélik, hogy ők a mostani színpompájokban örökké fognak élni, s búsan mélázva mondom nekik, hogy köztök én „egy tavalyi virágszálat se látok". Egészségi állapotommal egyformán vagyok. Nem panaszkodom, rosszabbul is lehetnék. Az éjszakák gyötrődését mérsékli a nappali tűrhető állapot. Miskolc 1913. június 24. Tegnap báró Vay Elemér vendége voltam Alsózsolcán. Úgyszólván magam hivattam meg magamat. Tudom, szívesen lát. Gyönyörködöm ott az ő egész berendezkedésében. A ház előtt elterülő nagy virágoskert sok-sok nagyszámú rózsacsoportjaival, melyek most már hervadni kezdenek, számtalan más egyéb virágaival, díszfáival s a kertészetnek szinte művészi alkotásaival gyönyörűségei a szemnek és a léleknek. És e tündéri terület folytatása az erdőszerű tágas park, melynek néhány óriási tölgye csudálatba ejti, szinte megdöbbenti a szemlélőt. Egy köztök - a legnagyobb - oly vastag, hogy három-négy ember alig bírja körülölelni. Az öregség miatt leszakadt egy ága oly vastag, mint közönségesen egy legvastagabb törzs. Egy másiknak derekából már teljesen kipusztult a tartalom. Oly bő az üressége, hogy egykét ember eltanyázhatna benne. Hány év suhant már el az óriások felett, ki tudná megmondani? Talán ezer is. A helyiségeket és szobákat, melléképületeket rendbe szedette, megnyitotta Elemér. Most már ott minden csupa tisztaság, csín és kényelem. Százezer koronánál többet fordított rá. Legalább - úgy mond - kapja tisztán, aki őutána következik. De ki következik? O agglegény, közvetlen leszármazója nincs. Más ágon, mint mondja, élnek még Vayak, s azok közt akad jóravaló fiú is. Igen kellemesen töltöttem vele azt a napot esti hét óra tájig. Felújultak régi emlékeim. Az ő nagybátyja, Miklós, nagyatyja, Lajos és atyja, Béla, kiknek oldala mellett hivatalos minőségben forogtam, s hozzájok, egyéniségűk miatt is, tisztelettel és rokonszenvvel vonzódtam. Elbeszélgettünk Elemérrel a közállapotról, magándolgainkról. Elismeréssel említettem az ő nagy jótékonyságát, melyre mostanában különböző irányban tetemes áldozatokat hoz. Meghívott magához máskor-