Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Miskolc 1913. március 25. Csakugyan kivonultam Szentpéterre március 18-án. Ott múlt el a nevem napja is minden különösebb háborgatás nélkül. Kertecskémet mindjárt a következő napokban tiszta rendbe hoztam, s a gyönyörű, meleg, tavaszi időben kedvemre sétálgathattam ott. Vasárnap a templomban is részt vettem az úrasztalánál. Mert már csak a köznép soraival járultam oda, mert a régi szokott módon nem bírtam volna állva hallgatni végig az asztal körül a szereztetés igéit. Igen sok névnapi üdvözletet kaptam, melyeket aztán Miskolcról küldtek utánam Szentpéterre. Többek közt egy rendkívül nagy, piros szegfűbokrétát széles nemzetiszínű szalaggal az államvasúti iskolától, mely születésem és nevem napján többször is megtisztelt már ilyen ajándékkal. De az ünnepi öröm és egészséges nappalaim mellett bizony volt és van is elég keserűségem. Házam gondozóját, azt a rendkívül ügyes, szorgalmas asszonyt, Nahóczkynét életveszélyes betegségben, vakbélgyulladásban találtam. Rendkívül nagy baj és veszteség lesz rám nézve, ha el találom veszíteni. Még sokkal nagyobb és megdöbbentőbb az a távsürgöny, melyet tegnapelőtt keltve arról értesített, hogy kedves rokonom, T. L.-né Jucika betegsége „válságosra fordult". Tegnap reggel az ünnep második napján bejöttem ide. Tegnap is, ma is megjelentem lakásán. Magát nem láthattam, de környezete értesített válságos helyzetéről. A réges-rég tartó fájdalmas pusztítást nem bírja többé gyönge szervezete. Az orvos ma azt mondta nekem, hogy bízik megmaradásában, bár azt a bizakodást nem tudja eléggé indokolni. Én készen vagyok a végsőre. Minden este imádságomba foglaltam őt. Eddig hallgatta meg az Isten. Seregestül zúdul ide a baj. Szegény, szerencsétlen Csernák Pistáról, aki néhány hét óta a kolozsvári szanatóriumban van, azt írja az ottani főorvos, dr. Lechner, hogy a fiút nem tarthatni tovább a szanatóriumban, mert annyira meglepte a paralizis progressive - agyhűlés -, hogy elmebajos kórházba kell szállítani minél előbb. Mily végzetes csapás egy szegény családon, kivel szálljunk pörbe? Tűrni és tűrni! És bízni, hogy bennünket nem hagy el az Isten. Miskolc 1913. március 26. Ugy érzem most magamat, mint az az ember, akinek testén egy fájdalmas, nyugtalanító, veszélyes daganat képződött. Minden pillanatban azt várja, hogy felpattan, s majd nehezen gyógyuló nyílt sebbé válik. Szinte óráról órára várom én is aggodalmak közt a gyors hírnököt, mely az ő haláláról fog értesíteni. Látogattam ma is, de nem láttam őt. Kimerült, gyönge állapota, beteg szíve nem engedi a látogatást. Ma az orvos szerint ismét hanyatlott. Én, jól ismerve az előzményeket, nem bízom többé. Ez már a végső küzdelme a gyönge, törékeny szervezetnek. Ha csakugyan meg kell történnie, történjék minél előbb. Szűnjék meg az ő fájdalma, s maradjon itt a miénk!