Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

vagy távolról ismerték. Csudálatosak, váratlanok, gyakran megdöbbentők a végzet útjai! Megnyugodva vagy megtörve tehetetlenül állunk előtte. A szentpéteri látogatást már csak Karácsonyra halasztóm. Pedig nagyon vágyakozom az előttem oly kedves, oly kegyeletes, megszentelt helyre. Elmondhatom Béranger-val: „Cela, cela, que je vendrais mourir.' Ha nem ott halok is meg, de ott fogok nyugodni holtom után. Ez a gondolat mostani nyomorúságos helyzetemben szinte vigasztalás. Pedig a már igen megunott, szinte megutált cudar időjárás néhány nap óta jobbra változott, s kirándulhatnék. De sok bajjal jár. Téli, derült, fagyos napjaink vannak. A levegő tiszta. A szél elcsendesült. Ma vettem biztos hírét annak, hogy Borsod megye és Miskolc város főispánjának dr. Tarnay Gyula alispán van kinevezve. Gratulálok a kinevezésnek. Ez volt a leghelyesebb választás báró Vay Elemér lemondása után, így van leghelyesebben betöltve a főispáni hivatal. Mindig is úgy kellene, hogy főispánnak, ha csak lehet, mindenütt az arra való alispánt nevezzék ki. Miskolc 1912. december 15. Egyre csak nyavalygok ezzel a vizeletrekedéssel. Egy-egy kis javulás, azután vissza-visszaesés, sokszor bizony kínzó fájdalommal s olykor csökkenő étvággyal is. Leverő az a gondolat, hogy ez már több-kevesebb változással életem végéig így marad. Az orvos is ilyenformán biztat: orvosi felügyelettől, ápolástól talán már nem szabadulok többé. Nyomasztó érzés és fölötte költséges. A most mellettem unatkozó ápolónő havonként, élelmezéssel együtt százhatvan koronába kerül. Hát még az orvos! Hát még a gyógyszerek s minden egyéb kiadás! Szinte attól tartok, hogy nem csak összes jövedelmemet el kell költenem, de megtakarított tőkémhez is folyamodnom kell. Kezem reszketése és általános elgyöngült állapotom miatt az írásom is annyira megromlott, hogy néha magam is alig tudom elolvasni. Ez az esztendő hozta meg rajtam az öregség majd minden tünetét. A régi jóból alig hagyott meg valamit. A szegény Csernák Pista Budapesten a „Batizfalvi-szanatóriumban" írott soraiban köszöni meg, hogy elutazása előtt búcsúzni elmentem itt hozzá. Tegnap vettem levelezőlapját, mindjárt aznap este megírtam rá a választ. Ugy hatott rám levelezőlapja, mintha már a másvilágról szólott volna hozzám. Téli időjárásunk is éppoly rendetlen, mint a nyári és mint az őszi volt. Nemrég néhány nap havat és csikorgó hideget hozott. Aztán enyhébbek, olvasztó napok következtek, majd esős, komor, ködös, borongós. Ma szinte félelmesen ragyogó, meleg, tavaszias napunk van. Várni lehet utána az ellenkező fordulatot. E pillanatban volt nálam Irma húgom Szentpéterről. Sohase fogyunk már ki a bajból. Most Juliska szenved szörnyű méhvérzt^ben. Annyi vért veszített már, hogy alig bír mozdulni. Innen vittek hozzá orvost, Szőllősi doktort, aki a méhben polipot észlelt, s rögtön operációt ajánlott. Szegény Irma kétségbe van esve. Nem tudja, idehozzák-e a beteget vagy Budapestre vigyék. Ránk nehezült a sors keze.