Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

némi részben hiányos is, de mégis elég arra, hogy az ő nevét [...] néhány jellemző vonással fenntartsa. Mariska tegnap óta itt van. Rám nézve sok tekintetben áldásos az ittléte. Délután szándékszik haza. A jövő héten ismét jön. Hozza Isten! Miskolc 1912. november 18. Itt van a nap, mely ismét egy újabb évet nyitott meg hosszú életemben, a nyolcvannyolcadikat. Ennyire terjedt boldogult édesanyám élete, édesapámé egygyel többre. Nem tudom, melyiket tartja számomra a gondviselés. Most már elmaradtak tőlem az előbbi években oly sűrűn érkezett gratulációk, üdvözletek, jó kívánatok. Alig egy-kettő emlékezett meg rólam, aminthogy nem is érdemel már egyebet ez az alkalom a feledésnél. E pillanatban kaptam Budapestről egy nagy, gyönyörű, élő virágbokrétát: rózsa, viola, rezeda. Az a kedves, agg, özvegy nő küldi, aki hajdan fiatalkori lángolásom és ábrándom tárgya volt. Kedves emlékeztető a mi réges-régen eltűnt tavaszunkra. Sohasem foglalkoztam összevéve se annyit a mulandóság gondolatával, mint mióta ez a különben nem veszélyes, de rendkívül nyugtalanító baj reám szakadt. Titokszerűn forog előttem az élet mivolta, kezdete, folyama, vége. Létre szólít bennünket valami rejtélyes teremtőerő. Nézi szereplésünket, mint valami színjátékot, s aztán mintha megunta volna saját művét, bennünket mindnyájunkat hol hosszabb, hol rövidebb idő alatt leseper a színpadról, s a föld porába vegyít, melyből aztán új alakzatokat gyúr. Az azután következő lét eszméje vibrál az ember agyvelejében a maga hite, értelme, óhajtása és reménye szerint. Megfejthetlen titok, rejtély minden, minden, maga az egész mindenség! Úgy veszem észre, hogy néhány nap óta javulás útján vagyok. Bajt egész napon át nemigen érzek, jöhetek, mehetek, csak az éjszakáim még mindig nyugtalanítók és fájdalmasak. Akkor egy kis nyugtató álomhoz csak gyógyszerek által juthatok. Igen vágyom szentpéteri kedves kis „fészkemet" látni, melytől hónapok óta távol vagyok. Még mindig nem lehet. Miskolc 1912. december 7. Tétlenségben folynak napjaim. A csapás folytonosan rám nehezedik, habár eléggé tűrhető állapotban vagyok nappal; a kedély, a szellem mindig zsibbadt, nehézkes, szinte tehetetlen. Olvasgatással próbálom ölni az időt, de unom. Próbálnék valamit írni, de nem megy, olyan vagyok, mint a szárazra vetett hal. Tegnap kísérte fel Derczeny Imre orvos szegény, szerencsétlen Csernák Pistát valamely szanatóriumba. Ezt a minden tekintetben becsülésre méltó, derék fiút élete legjobb idejében, szinte negyven éves korában sújtja egyik legrettenetesebb betegség: a paralízis, az agylágyulás, melyből nincs menekvés, csak a halál. Idő előtt megszakad nagy reményekkel biztató s máris nagy eredményt nyújtó pályája a vasúti üzletvezetőségnél. Mély gyász és veszteség rokonaira nézve. Fájdalmas részvét, szomorúság mindazokra, akik a derék, jellemes, kifogástalan fiút közelről