Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Bizony a tátrai költség nagy részét elvitték tőlem a múlt napokban az orvosok és a patika. Önmaguk felszámítása és így követelése szerint négyszázhuszonnyolc (428) koronát kellett fizetnem. Ebben patikai költség hetvennyolc korona volt. Úgy látom, az orvos felszámította azt is, mikor hozzám az ajtón csak éppen benézett. Almáim csaknem egytől egyig lehullottak: egy része, a nyári, félig éretten, a többi teljesen éretlenül. Tegnap a harangozó felesége egy zsákkal vitt belőle. Azt mondta, almabort csinál belőle. Ami körte van, az még tartja magát, nem pereg. Nem sokat nyerek meg a nyári gyümölcsből, ha augusztust a Tátrában fogom tölteni. 1912. július 22. Hiszen jó volna az öregkor tétlensége, ha a tenni akarás és a tehetetlenség érzete nem háborgatná. Nyugodtan nézni a hosszú múlt időre, melynek emlékei nem csak nem vádolnak bennünket, hanem jóleső megelégedéssel töltenek el. Öntudatosan, önmegadással szemlélni a természet változhatlan törvényét és rendszerét, melynek feladata az örök teremtés és örök enyésztés. Régiek pusztulása, újak fölemelkedése. Szinte egy örökké tartó körforgás, melynek élő szerves létesítője a föld, ez a saját teremtményeit folyvást elnyeldeső Saturnus. Mindig eszik, és soha sem lakik jól. Még csak meg sem hízik. Arra is rest vagyok, hogy leírjam a lelkemben fel-felmerülő gondolatokat és érzéseket. Egy-egy költői eszme, ötlet, hasonlat átfut néha lelkemen, mint gyűlő bárányfelhőcskék az égen. Nincs elevenségem, hogy leírva egyet is megmarasszak közülök. Egyik kedves költő barátom, nagy életkoromra gondolva, nemrég azt ajánlotta, hogy ezután csak akkor írjak, mikor a géniusz nagyon sürget, s megszáll a valódi ihlet. Nos, a jó tanács igenis rám nehezült: várom, de hiába várom a bibliai tó mozdulását. Este visszarepülök Miskolcra. Ott is csak így ünyölődöm magammal. 1912. augusztus 1. Nehezen várom a tudósítást Tátraszéplakról. Augusztus elejére ígértek szobát. Sürgettem néhány nappal előbb az értesítést. Nem tudom, mint fogok odajutni azzal az én kellemetlen és örökké nyugtalanító bajommal, s mint töltöm vele majd az ottani napokat. Éjjelenkint háborgat kegyetlenül. Most még inkább, mint azelőtt. Abba akarom hagyni a „kannamosó fű"-tea ivását. Holnapután egy hónapja lesz, hogy szorgalmasan folytatom anélkül, hogy az önkéntes vizelésre nézve számba vehető eredményét tapasztalnám. Sőt, nyugtalanító az alatt, hogy folytonos izgatottságban tart. Most már a szilva s némely körte is kezd lehullani. Az alma pedig egytőlegyig. Csudálatos bőven, szinte a gallyak letöréséig meg van teremve a „csíkos Vilmos" körte nagy, kifejlett gyümölcsökkel. Alig emlékszem ily gazdagságára. Ha csakugyan felvonulok a Tátrába, sajnálom, hogy egypár körte ottlétem alatt s így távollétemben jut éredésre. Ilyen éppen ez a „csíkos Vilmos" körte, ilyen a „Clapp kedveltje", ilyen a „[...] Gyula" törpe nyári körte. Ilyen a ringlót szilvák csekély termése. Ezt is, sok egyébbel együtt, áldozatul kívánja az a cudar betegség, mely engem június eleje óta egész valómból kiforgatott.