Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

de nem bírok odajutni, hogy csak egy versszakot is formába üssek valamelyikből. Talán megjön még annak is az ideje. De ha a magammal foglalkozás bajait és alkalmatlanságát tekintem, reményem mindinkább csökken arra, hogy e hó vége felé a Tátrába még felvonulhassak. Ez az év rendkívül sújtott engem. Ebben éreztem általános, szembetűnő hanyatlását szellemi és testi erőmnek. Nem tudom, mit szabott ki életem határának a végzet: anyám nyolcvanhét évét-e, vagy apám nyolcvankilencét? Vagy talán csak ezt a mostani nyolcvanhetediket? így is bőséges ajándék. 1912. július 14. Ma vasárnap van, utolsó napja itt mulatásomnak. Holnap visszautazom, s folytatom Miskolcon a tétlen életet ott, ahol elhagytam: gondolat nélkül, homályosan hullámzó érzésekkel és emlékekkel. Jelentkeznek nálam mindazon tünetei az öregségnek, melyeket a költészet és tapasztalás az agg kor vonásaiként szokott feltüntetni. Gyöngeség jelének veszem azt is, hogy ezen sorokban is mindig csak magammal foglalkozom. Költészetemnek is ez az egyik jellemző vonása. Mindig csak magamról, magamat, magamnak daloltam, mint a lombok közt éneklő madár. Nemigen gondoltam rá, hogy hallgatja-e, gyönyörködik-e benne valaki. Ha tetszett is magamnak néha egy-egy dal, melyet megírtam, csakhamar elfelejtettem azt. Folyamatban van az aratás. Mutatja az is, hogy, amint ablakomból szemléltem, igen kevés volt ma a templomlátogató közönség. El van foglalva a nép még vasárnap is. Kisgazdák csekély segítséggel maguk elbírják végezni az aratást. Az aratósztrájk még itt nem pusztít. Tegnap délelőtt meglátogattam a nagybeteg Lossonczy Jenőnét. Agyban fekvő beteg. Nem láthattam. Régóta rokonszenvvel és tisztelettel viseltem iránta. Őszintén sajnálom sorsát s végzetes szenvedését, melynek az orvos szerint rövid idő múlva biztos halál a vége. Ha csakugyan el kell maradnom a Tátrától, reményem van többször is szinte kényszerülök is - kirepülni ide, ebbe a kis csendes „üres fészekbe". Ma délelőtt levelet írtam Turzófüredre, hol gyöngélkedő kedves rokonom, Jucika időzik egy hét óta. 1912. július 21. Most igazán csak véletlenül vagyok itt. Tegnap délután rágondoltam magamat, s a négy órai vonattal kijöttem. Ma és holnap estig itt maradok. Bátorított a kijövetelre betegségemnek (a vizelet-rekedésnek) némi javulása is. Különben itt most semmi teendőm vagy végeznivalóm nincsen. Bajom csökkenését tapasztalva elhatároztam, hogy mégiscsak fel fogok látogatni a Tátrába. Ott is ugyanazon alkalmatlan teendőm lesz magammal, mint itthon. De igyekszem türelemmel végezni, és ott az a felséges levegő s a változott környezetben forgolódás, a régi emlékek felújulása mégiscsak jó hatással lesz erőmre, egészségemre és kedélyemre. A Múzsát már nem is említem. - írtam négy nappal ezelőtt a tátraszéplaki orvosnak: mikor kaphatnék ott alkalmas szobát? Ez idáig még nem válaszolt. Nekem mindegy volna akár július vége, akár augusztus eleje.