Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

utazásainak formailag, tartalmilag igen-igen szép följegyzéseivel és illusztrálásaival tanúsított. Húsz éve is van, talán több is, mióta a Hámort nem láttam. Most az ottani futólagos megjelenésem fölébresztette a sok régi, kedves emléket. Ott is sok, csaknem minden, megváltozott. Nem az többé a kis azilum képe, ami volt azon időkben, mikor én ott évenkint heteket töltöttem poétái csendes ábrándozással, kontemplativ időtöltéssel s örömtől pezsgő, vidám barátkozással. Tegnap elküldöttem Sárospatakra Radácsi György akadémiai tanárhoz a kollégium számára azt a negyvenöt levelet, melyet Kazinczy Gábor írt hozzám 1850 derekától 1864-ig, azaz haláláig. Sok aprólékos, de írójuk egyénisége miatt mégis érdekes és megőrzendő. Nem akartam továbbra is magamnál tartani s kitenni sorsát bizonytalan jövendőnek. Helyesnek gondoltam, hogy a pataki kollégium veszi azt őrizetébe, melynek Kazinczy növendéke volt. Ezzel is maradjon fel ott az ő emléke. - Tompa leveleit régebben a rimaszombati múzeumnak küldöttem. 1912. július 12. Június első napja óta, mely napon nyomorúságos prosztatabajom miatt orvosi kezelés alá kerültem, csak egy nap fordultam itt meg úgy,*hogy estére éppen a baj miatt vissza kellett mennem. Most már sok szenvedés, előzetes kínlódás és a magammal bánás betanulása után tegnap több bátorsággal, de bizony még mindig igen kedvetlen érzések közt jöttem ide oly szándékkal, hogy ma, holnap és holnapután itt maradok. A Miskolcon időzés mostani bajos állapotomban már nagyon unalmas, szinte gyötrelmes volt rám nézve. Az itt következő néhány lapot Miskolcon jegyeztem. Még mindig rendkívül gyengének érzem magamat. Nem merem elhatározni, hogy e hónap végén felvonulok a Tátrába, bár nagyon szeretnék. Várom az erősbödést. Meglátom. 1912. július 13. Telnek, telnek a napok itt Szentpéteren is, de nem éppen kellemesen. Nem bírok magamhoz térni. Az éjjeli, többnyire éjféli háborgatás különösen megzavar. Nem érzek én ebben a bajban valami fájdalmat, csak éppen eltompulást. Állandóan az van az eszemben, hogy ez már nagy életkorom intő szózata a közelgő elutazásra. Igyekezem nyugodtan fogadni, sőt hálával eltelve a gondviselés iránt. Tegnap délután fent a hegyen, a Pali pincéje előtt volt a családi uzsonna azon a tündéri szép kilátást nyújtó helyen, melyről én a Jó ám papnak lenni című versemet írtam. Az együttlét alkalma a „ráspiafúrás" volt, amely más években is ilyen kisebbfajta ünnepélyességgel történt. Tudniillik a szüretkor hordóba rakott fekete szőlőre rakott must erre az időre már valóságos vörösborrá készült, olyanná, mint az egri „bikavér", bizonyos kellemes szőlőízzel vagy illattal és erővel. A múlt évben oly jólesett az nekem, hogy nem győztem magasztalni. Most nem ízlett se az, se a különféle jó ennivaló. Odavan az étvágy régóta. Illetetlenül nyugosznak azok a tárgyak is, melyekről még költeményt írni tervezgettem: Kálvin, a föld, lelkem az Űr előtt. Sokszor forgatom az eszemben,