Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

kás, de az öregbedés, mely évről-évre mindinkább érezteti magát. Otthon nem kínzott annyira éjjelenkint a bal oldali fájdalom és az urina-gyötrődés, nappal lábaim nagy gyöngesége. Annyi vigasztalásom van, hogy egypár költeményt írtam. Nem tudom, nem lesz-e rám nézve csakugyan végbúcsú, amint azt az egyik kis versben hangoztatom, így búcsúznak tőlem: Viszontlátásra a jövő évben! Viszontlátásra! - ha a lélek és a test, mindenekfelett, ha az Isten engedi. 1911. augusztus 17. Négy hetet töltöttem Tátraszéplakon július 15-étől augusztus 12-éig, ezúttal tizenegyedik évi nyári üdülésemet. Ott mulatásom a természetet és a társaságot tekintve az előbbi évekhez hasonlított. De magam a múlt évekhez képest bizony éreztem testi és szellemi erőm hanyatlását, bár nem annyira, hogy a megmaradt erőt tekintve alapos panaszom lehetne. Asztaltársaim egyike most is Semsey Andor volt, néha sétáimban is ő. Szokásom szerint átjárogattam néha Tátrafüredre az ott ebédlő ismert társasághoz. Ott találtam Darányi Ignácot, Kállay Albertet, Tarkovics Józsefet, Nagy Ödönt, Csengery Lórántot, Ferenczy B.-t a régiek [közül]; és későbben Sárközy Aurél. Új volt Balázs rozsnyói kat. püspök, egy rokonszenves javakorabeli férfiú. Jól éreztem köztök magamat, bár a társaságból egymásnak kölcsönösen igen keveset nyújtottunk. Ügy vettem észre, hogy talán egymás iránti kíméletből szándékosan kerülték a politikai eszmecserét. Mindig nagyon szívesen, szinte kitüntetve fogadtak. Egypár költeményt írtam. Egyiket, egy rövid versecskét, melyben a Tátrától búcsúzom, átadtam Darányinak. Ö a társasággal közölte. Több példányban leíratták s terjesztették. Tetszett nekik az elégia-hangú búcsúzás. Darányi később meglátogatott Széplakon, s hozott nekem útravalóul két üveg dunaörsi bort, saját termését. Augusztusl2-én, szombaton este hazaérkezvén a vasárnapot és hétfőt Miskolcon töltöttem. Alig vártam, hogy ide kirepülhessek. A már előbb vett hírek után nemigen várhattam, hogy kertem, az én egyedüli birodalmam valami nagy örömet nyújtva fog engem üdvözölni. De amit találtam, az szinte megdöbbentő látvány volt. Kedden, augusztus 15-én érkeztem ide. Legelőször is kertembe tekintettem. A fák alatt a gyep sűrűn, de sűrűn terítve különböző fajta és nagyságú almával, melyek félig éretten, férgesen omlottak le a fákról. Közben-közben hullott körték is. Én ily pusztulást még sohasem láttam. Van körülbelül huszonnyolc magas törzsű és törpe almafám, de azok közt alig van egy-két törpe, amely még tán némi maradandó kevés maradvánnyal bírhat. A többiekről az utolsóig lehull. Már van olyan fa, melyen egy alma sem látható. Mint láttam, már hazaérkezésem előtt is temérdeket elbatyuztak. Most húgaim szinte egy szekérre valót vittek el. Nagy részben a sertéseknek adták megfőve. - Bőven termett körtéim is hulladoznak lassankint. Egy fa már teljesen üres. Téli és őszi egyaránt pereg, még oly darabok is, melyek nem férgesek. - Megölt mindent az egész országot gyötrő, száraz, égető, folytonos hőség, mely még most is mindig tart, s országos ínséggel fenyeget. Tátrai tartózkodásomból fel kell még jegyeznem egy dolgot. Darányi Ignác azt a tanácsot adta, szinte lelkemre kötötte, hogy semmi esetre se fogadjam el azt a