Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

mellett fő súly a gyakorlaton van. A fiúk kapálnak, kaszálnak s minden egyéb házimunkát végeznek. Szinte katonai fegyelem alatt tartják őket. Rimaszombati látogatásom nemcsak Bornemisza barátomnak, de a Tompa szobrának is szólott. Többször megálltam előtte gyönyörű virágos, zöld bokros környezetében. Emlékembe idéztem életét, egyéniségét, vele haláláig zavartalanul folytatott barátságomat. Azt a költeményt, melyet őreá gondolva már előbb itthon az ünnep után nyélbe ütöttem, elvittem magammal, s vacsora alkalmával a főispánnál felolvastam a jelenlevők előtt, s később leírva Bornemisza barátomnak átadtam emlékül. A szobor utolsó versszakát idejegyzem: Éjféli csendben jő egy pillanat: Zendülni érzem néma lantomat Balzsam volt hajdan bűbájos szava, Midőn sebektől vérezett a haza; Most a múltat felejti a jelen, Új hangok mellett régi küzdelem, Lázas erők egymásra törve forrnak: Oh! mondd, nem jobb-e itt állnom szobornak? Mikor szombaton délben ide Szentpéterre visszaérkeztem, gyászlapot találtam asztalomon. Kubacska István miskolci polgár váratlan haláláról szólt. Meglepett az erőteljes, egészséges férfiú gyors elmúlása. Mint később értesültem, milliót is meghaladó vagyont hagyott hátra. Gyermeke nem maradt; végrendelete sem. Az egész nagy hagyaték haszonélvezete az özvegyé. Testvérek két leánya a rövidet húzza. Eletében semmi jót nem tett. Csak magának élt, s így sem folt nélkül. A társadalomnak csupán azon törekvésében vett részt, mely neki hasznot hajtott. A közügy sem búsong az ő sírja felett. Hogy én még most is, csaknem nyolcvanhat éves koromban olykor-olykor jó verseket írogatok, azon némelyek igen csudálkoznak. így közelebb is Voinovich Gézánénál Felsőalagon egy társaság együtt mulatván névaláírásokkal szinte bámuló üdvözletet küldött nekem egy képes levelezőlapon Gyermekeim című költeményemért, melyet a „Budapesti Szemlének" küldöttem. A társaság tagjai: Voinovichné, Heinrich Gusztávné, Heinrich Gusztáv, Angyal Dávid, Voinovich Géza. - Angyal Dávid pláne azt mondotta, hogy az: világ csudája! Nem éppen csuda. De elég arra, hogy Arannyal énekeljem: „Nem köszönöm ezt a magam erejének, / Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének." 1911. június 21. Most igazán nem egyébért látogattam ide, mint gyönyörködni rózsáimban mielőtt elvirulnának, s szétnézni kertem gyümölcsfái, ezen én gyermekeim közt. Most már egész mivoltában látható a termés: egészben kielégítő, némely fán pedig éppen gazdagnak is mondható. Rendkívül kedves a vén hársfa alatt pihenőhelyemet környező, sűrű rózsanövényzet (centifolia) száz meg száz nyílt virágával. Rózsaillatos levegőben üldögélek ott. Elűzöm magamtól a gondolatot, meddig ülhe-