Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

nyörű, tágas rétség és gyümölcsös terül el. Ő bérli az egészet évi háromszáz koronáért. A tulajdonos Budapesten lakik. A birtok régen az Adorján családé volt. A nagyon szegény külsejű bérlő bemutatgatta a birtokot. A kertben egy régi, vén körtefára mutatva így szólott: ez alatt heverészett egykor Petőfi! Eszerint tehát Adorján Boldizsárékfé] volt a birtok, akivel Petőfi csakugyan érintkezett, s emlékeztem, hogy őt gömöri utazása közben meg is látogatta, sőt Várgedén egypár sor verset is írt emlékkönyvébe (A. B. emlékkönyvébe). Amint most olvasom, a végsora ez: „Légy büszke rá, hogy költőnek születtél." Látásból ismertem Adorján Boldizsárt, sőt még atyját is. Nőül vette Lemouton Emíliát, nyelvtanítónőt, a nem éppen fiatalt s nem is éppen szépet, Shakespeare néhány darabjának nem szerencsés fordítóját. Felsétáltunk a kerttel szomszédos temetőbe. Ott nyugszanak egymás mellett külön-külön sírban s külön márvány sírkövekkel jelölve az Adorjánok: Dávid, Lőrinc, Boldizsár. Boldizsár 1867-ben halt meg. Az úri kastély és annak egész környéke az elhagyottság és pusztulás képét mutatja. Benne és rajta az a szegény, de értelmes, szorgalmas német-magyar sajtkészítő nyomorog nyolc gyermekével. Sic transit gloria mundi. Még az útban voltam hazafelé szeptember 28-án délutáni fél egy órakor, illetve még Gortvakisfaludon ebédeltem, amely időpontban - mint este hazaérkeztemkor hallottam - a mi öreg püspökünk, Kun Bertalan meghalt életének kilencvennegyedik évében. 1817. január 21-én született. Régóta megfogyatkozott már testilelki ereje. Végsőt lobbant életének kifogyott mécsvilága. Mint mondják, halálküzdelem nélkül, csendesen elaludt. Azt hiszem, megnyugtatólag lebegtek ágya körül hosszú, szép életének emlékei. Sokszor gondolok a magam életére, sokszor kivált a költőkére. Mennyivel boldogabb volt az én életem folyása, mint számos másoké! Vörösmarty a haza romjain romba dőlt maga is. Tompa, kivált élete vége felé, szinte megátkozta sorsát. Arany kesergett a független nyugalomért, melyet kellő időben el nem érhetett. . Én küzdve, remélve átéltem a leigázott nemzet gyászéveit. Én nem kértem a sorstól elérhetetlen vagy el nem ért adományokat, s nyugodtan fogadtam és élveztem azt, amit tőle nyertem. Én nem fordulok váddal vagy kesergéssel hosszú, nagyon hosszú múlt időm felé. Nincs, amit megbánjak. Nem izgatnak magasból aláhullott, tört remények. Azzal az érzéssel búcsúzom majd a világtól, hogy ez a világ nekem szép volt, jó volt, semmivel sem maradt adósom. 1910. október 1. Ezen a napon kísértük Kun Bertalant örök nyughelyére, az úgynevezett „deszkatemetőbe", vagyis a tetemvári sírkertbe. Szombati nap volt. Végtisztessége oly népes, oly nagy részvéttől kísért, minőre Miskolcon nemigen emlékezünk. Papok és világi férfiak közeli és távoli vidékekről tömegesen sereglettek ide. A dúsgazdag koszorúk - a kegyeletnek ez a divatos játéka - két kocsit töltött meg. Itt voltak többek közt: Kenessey Béla erdélyi püspök, Erőss Lajos tiszántúli püspök s egyházkerületi főgondnoka, gróf Dégenfeld József, Antal Gábor dunántúli püspök. Az ezernyi meg ezernyi gyülekezetnek csak egy része is szorongásig be-