Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

nézte és ítélte a világot. Amidőn pedig már leszűrődtek és tisztultak volna szép tehetségei, férfikora küszöbén a sorvasztó betegség kiragadta őt az élők közül. Egyébiránt nekem ez a tétlenség testileg nincsen káromra, de sajnálom az időt, mely nyom nélkül foly el tőlem nap-nap után, akárcsak ez a mellettem siető hegyi patak, melynek partján álldogálva bámulom, mint siet hullám hullám után anélkül, hogy csak egy is a legkisebb jellel mutatná, hogy elfutott. Biztatom magamat: nem lesz ez így, ha szabad rendelkezéseimre áll majd az egész időm, s fülem nem fog súgni annyi mindenféle dologra. Adja Isten! Turzófüred 1895. július 18. Sűrű ködös reggelre ébredtünk. Az egész völgyet elborította s megülte a nehéz párázat, s azt hihettük, hogy vége az időjárás kedvezésének. Azonban nyolc órakor már felszállott a köd, s a legtündöklőbb nyári nap vigasztalt bennünket egész az ebéd idejéig. Akkor azonban csakugyan elkeseredett. Dörögni kezdett az ég, nem erősen, de gyakran, s nagynehezen megindult némi kis harmatozó eső, mely közben-közben szünetet tartva szitálódott csaknem esti öt óráig. Akkor felhagyott vele, s bár az ég borús maradt, de azért a séta nem vált lehetetlenné. Soha ennyi gyereket, mint itt látok. Mintha speciális gyermekfürdő volna. Pajzánkodnak, futosnak, lármáznak mindenfelé sétányokon, erdőben, étteremben, a házak előtti réteken. Meg nem szűnő hibájokat neveli és tarkázza az aggódó és őrködő anyák kiáltozása: Tibor! Lóránt! Evelin! Mici! Ezen apró örömek aztán nem nagyon kedvesek annak, aki ide gyógyulni vagy csendesen pihenni jött, s aki a gyerekek közt egyet se ismer a magáénak. Turzófüred 1895. július 19. Egy panaszhang se illesse a mai napot! Reggeltől estig egészen kedvünk szerint viselte magát. Reggel egy kissé ködös, dél felé egy kissé a háttér felleges volt, de azért rossz prófétának bizonyult az a fiatal, hetyke katonaorvos, aki mellettem haladván el egy női társasággal ezt mondotta: mérget vennék rá, hogy ma még eső lesz. Megmaradt a méreg is, a katonaorvos is, eső sem lett. Harmadéve jól éreztem itt magam. Jólesett a magány, mely munkához is kedvet és erőt engedett. Újság volt előttem az egész környezet. Most úgy látom, minél tovább vagyok itt, annál inkább unom. Szűk a tér, rövid és kevés a sétaút. Ha az ember a szobában ülni nem akar, ott künn örökké kénytelen egymás nyakán lenni, egymással örökké találkozni, egymást örökké látni, ami nekem, minthogy senkivel ismerkedni nem akarok, nemigen kellemes. Pedig hát a szobában sem ülhetünk mindig, mert itt semmi kényelem nincs, mert a deszkafalon a szomszédból a legkisebb szó és moccanás is áthallatszik, sőt, mint e pillanatban is érzem, a szamóca illata átlebeg. Régóta benső részvéttel szemlélek itt a fürdői közönség soraiban egy erőteljében levő, derék, magas, barna férfit s oldala mellett egy jóltermett, deli nőt. Mondják, férj és feleség. Ez vezetgeti amazt, aki mindkét szemére vak. Kapitány-