Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Inkább esőre, mint hóra van kilátásunk. Pedig már inkább havat kívánna az ajtónk előtt álló december, havat és fagyot e lucskos, lagymatag idő helyett. Tegnap még eléggé szép, derült napot töltöttünk a vendégek társaságában. Úgy délben, mint este kitett magáért az Irma ízletes asztala. Délután engem is meglátogatott a társaság. Megvendégeltem őket puszta szobácskámban, szokás szerint, friss hidegvízzel. A kertembe csak éppen bepillantottak. Azt mondották, nincs ott már mit nézni. Azt feleltem, hogy ami egykor viruló, szép vagy hasznos volt, később is illő és méltó azt megtekinteni a múltért. Voltak látogatóim közt fiatal, viruló hölgyecskék és régen elvirágzott nők. Most is, mint legtöbbször, sőt csaknem mindig, gyötrelmes éjszakám volt. Ma különösen gyötrelmes. A tegnapi dús és ízletes ebédért igen nyugtalan és fájdalmas éjszakával kelle fizetnem. Pedig vacsorám majd semmi sem volt. Ügy látom, soha sem bírok okos vigyázatra és tartózkodásra jutni táplálkozásomban. Holnap egyházkerületi gyűlésünk lesz Miskolcon. Főleg a sárospataki gimnázium részére ajánlott államsegély ügyében. Részt akarok azon venni, s ma este visszautazom Miskolcra. Nem tudom, mikor kerülök ide ismét. Egypár nap mindig elég nekem az itt időzésből. 1906. december 7. Tegnap délután érkeztem. Biri húgom ma sertést ölet, annak az ünnepélyes eltakarítására hívtak ki. Tegnap még enyhe, szinte meleg napunk volt. Ilyen és még szebb, néha szinte tavaszias volt csaknem az egész november. A tél közeledésének semmi nyoma. Ma reggelre megváltozott. Havas eső kezdett esni, mely csakhamar tisztán szakadó hózáporrá változott. Sűrűn omlottak a verébfej-nagyságú hópelyhek; sűrű, vastag, fehér takaróval borították az egész vidéket. De a levegő nem hűlt le eléggé. Két fok meleg van, s olvadozni kezd a gyorsan érkezett téli vendég. Pedig szinte jólesik már látnunk ezt a téli fehér világot a régen tartó szürke napok után. Igen kellemesen érzem magam meleg szobácskámban. Valami jóleső lehelete és légköre árad körültem a régmúlt időnek. Ez a háborítlan csendesség, ez a zavartalan egyedüllét mintha egészen visszaadnának magamat önmagamnak. Még éjjeli nyugovásom is enyhébb, kellemesebb itt, ebben az egyszerű fenyőfa-nyoszolyában, mely apám egykori ágya helyén áll, mint miskolci magányomban. Igazán én még most is sok tekintetben gyermek vagyok. Nem azt a második gyermekséget értem, melyet sokan az öregség nevéhez fűznek. Alig hatott rám valami mélyebben elszomorító, mint az, amelyet a múlt napokban X. Lillike egészségi állapotáról M. orvostól hallottam. Hosszas gyöngélkedésének, mint látszik, végzetes lesz a kimenetele. Az említett orvos májrák betegséget látszik konstatálni nála, mely - mint tudva van - gyógyíthatlan, s biztos halált jelent. Hirtelen ijesztő méretben történt lesoványodása, az a bizonyos szürke, mázszerű arcbőr-szín, a máj külső felületén tapintható duzzadások az orvos szerint csalhatatlan jelei a veszedelemnek. Ővele, ha csakugyan eltűnik, egyikét veszítem el szívem legkedvesebb, legszeretettebb tárgyainak. Gyermeksége óta közelemben élt. Szemem előtt fejlődtek