Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Aznap délután Voinovich Gézával és nejével Gyulai és én vasúton mentünk Felsőalagra, mely néhány terjedelmes tanyai birtokból áll Fejér megye gyönyörű alföldjén. Voinovichné Arany-birtoka mintegy kétezer hold, a legjobb karban, legszebb rendben kezelt, kitűnő gazdaság. Minden részletét bejártam s megismertem a fiatal férjjel, ki jeles írói tehetsége és gyakorlata mellett máris egészen beleélte magát a gazdasági foglalkozásba. Két élvezetes napot töltöttem rendkívül kedves, barátságos körökben. Többet tölteni Gyulai nyugtalan hazavágyódása nem engedett. A tavaszi pompás termés nem kevésbé bájolt ott, mint maga a kedves kis családi kör, melyben a kor különbségét, úgy láttam, eltakarja a boldogság érzése. Megnéztem Budapesten Szent István király akkor leleplezett szobrát a Mátyás templom szomszédságában a maga katolikus fellegzésével; a Bazilikát a maga külső és belső nagyszerűségében, szemkápráztató fényével; a város ligetet és az Erzsébet tért, melyeken a virágok nagy része már akkor elhervadt, s a virághalmokon főleg a nefelejcs, a cineraria és a százszorszép díszelgett. Egypár látogatást végeztem, s május 23-án délután hazautaztam. Kétheti távollét után még a pünkösdi ünnepek előtt vágytam látni kis menedékhelyemet. Előhaladt a növényzet. A lombok eléggé üdék és zöldek, míg a szomszédokban a gyümölcsfákat feketékké rágta az elpusztíthatlan hernyósereg, mintha megégtek volna. Különös, hogy némely kertcsoportokban teljesen lombosak és zöldek maradtak a fák anélkül, hogy azokban a hernyószedésről gondoskodtak volna. Vagy ennek is szakaszos járása volna, mint a fagynak és a jégesőnek? Most már jobban kivehető a termés csekély volta. De rózsáim reményem fölött sűrű bimbóval örvendeztetnek. Még apró bimbók, holott Miskolcon már ugyancsak virítanak. 1906. május 28. Apró pepecseléssel és hiú gondolkodással, szinte ábrándokba merüléssel telik az idő. Sikere amannak igen kevés, emennek éppen semmi. Olvasgatok, ami éppen élőmbe akad. Legtöbbször kertem lombos fái közt sétálgatok. Sokszor végigjárom napjában. A vén hársfa alatt üldögélni a még mindig hemzsegő hernyók miatt nemigen alkalmas. Folyvást eső nélkül vagyunk. De azért, úgy látom, mégis eléggé üde zöld és halad a növényzet. A talaj még mindig őriz bizonyos nedvességet. Mindig és mindig zaklatnak engem pártfogásért a legkülönbözőbb oldalról. Az elkoptatásig felhasználják befolyásomat, ismeretségemet. Teljesítem ott, ahol lehet, s ahol legkisebb érdemet látok arra. Pedig elgondolom, hogy én a magam részére pártfogást soha senkitől nem kértem és nem nyertem, s így tapasztalásból nem is tudhatom, mily jólesik az az arra szorulónak. Különösen egyért annyiszor és oly különböző alkalommal használtam közbelépésemet, hogy annak csak saját szívem érzelmei szolgálhatnak mentségül. S kinek jutna eszébe ily odaadásért bár a legcsekélyebb hálára számítani? Elég, ha a magunk lelkében megmarad arról egy kis jóleső emlék. Most már majd csak a jövő szombaton a Pünkösd-ünnepekre fogok ide újra kilátogatni. Akkorra, gondolom, rózsáim egy része is kinyitja bimbóit, amelyekből még most félénken kandikálnak a piros levélkék. Különösen szép lenne a dú-