Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Tegnap az öreg hetvenhat éves Tóbiás látogatott meg, aki nagyon gonosz és bűnös múlt után javult vénségére jámbor, becsületes, szorgalmas emberré. Olvasgatja ő is a krajcáros újságokat, s figyeli úgyahogy a világ folyását. Azt hitte, hogy most nekünk a király semmit meg nem akar engedni. Mondtam, hogy csak a magyar kommandót, nem egyebet mindent. Elcsudálkozott az öreg paraszt. Hiszen akkor - úgy mond - miért bolondulnak az urak? Inkább azt vinnék ki, hogy a borocskámért, lőrémért, melynek földjét megmunkáltam, adóját megfizettem, még külön adót ne fizessek, egy kis pálinkafőzésért ne adjam oda az adóhivatalba a pálinka értékének a felét. És több ilyen. A koalíció azonban lelketlenül állítja, kiáltozza és hazudja, hogy az a „kommandó" a nép, a nemzet föltétlen kívánata, s azzal a maga önző érdekei miatt örvénybe sodorja ezt a szegény országot. Hallott olyat is: hagyjuk el a kárhoztatást; ha céljokat érik ezek a vakon rohanók, akkor nem kárhoztatni, de dicsőítni fogjuk őket. Nem hiszem. Ha céljokat elérik sem várok abból állandó jót, s mostani küzdelmök gyalázatos módjának emléke mindig rajtok szárad. A bekövetkező bukásnak és veszedelemnek pedig nem lesz mentsége az, hogy „hiszen ők jót akartak". 1905. október 30. Megcsonkázta tegnap a kertész a törpefákat, talán igenis a forma végett. Azt mondja, nincs ezáltal csökkentve a termés, sőt előmozdítja. Látom magam is. hogy így kellett a sűrűség és a magasra növés meggátlása végett. Ma reggel is fagyott. Komor, sűrű ködös az idő. Ugy látszik, itt az ideje a rózsák elföldelésének is. Egészen télre hajolt a természet. Kezünkben van tegnap óta a minisztérium várva várt programja is. Szépen kidolgozott mű. Minden jót ígér, csak a magyar kommandót nem. De a nekivadult tömeg, mely éppen csak ahhoz köti magát, tüzesen vissza fogja azt utasítani. Elmegy egy új választás kitűzéséig, melynek eszerint kényszerűleg be kell következnie. Biztos többséget remél magának ott is. Akkor a nemzet újabb megerősítő nyilatkozatával még féktelenebbé válik. Mindjárt indulok vissza Miskolcra. 1905. november 18. Ma töltöm be életem nyolcvanadik évét. Itt akarom átélni ezt a napot ebben a magános, kegyeletes kis „fészkemben", melynek légkörében léptem a világra nyolcvan évvel ezelőtt. Csak légkörének mondhatom, mert az a régi szalmás vityilló, mely engem születni látott, hatvanöt évvel ezelőtt eltűnt innen, s helyére e mostani szilárdabb, szebb, értékesebb és kényelmesebb házat építették szüléim. Emlékezem, hogy nekem is, mint miskolci tanuló gyereknek, részem volt az építkezés fáradalmaiban. Mivel ünnepeljem e napot én, aki hiú, haszontalan tüntetésnek tartok minden jubiláris tömjénfüstöt? Az üdvözlők serege, hál' Istennek, nemigen figyelmeztet, hogy ünnepeljem! Itt az senkinek eszébe sem jut. Miskolcon jutott volna némelyeknek, de onnan elvonultam. Én magam eddig az évek folyását úgyszólván figyelembe se vettem. Megjegyzés nélkül sietett egyik a másik után. Számokat sem