Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

én örömest teljesítettem is. A rendkívül népes közgyűlésen nagy hatást tett a beszéd, melyet ő nem könyv nélkül mondott el, hanem papírosról olvasott. A lapok is nagy elismeréssel áldoztak érte a fényes nevű főispánnak. - Ugyancsak én írtam neki, úgy gondolom, a koronázás huszonöt éves jubileuma alkalmából kiadott emlékkönyvbe valamit a magyar Szentkoronáról, mely az ő neve alatt, mint koronaőri visszaemlékezés, nyomatott ki az említett albumban. Valamikor, már vénsége utolsó éveiben, szóbeszéd közt azt az óhajtását is kifejezte előttem, hogy én tartsak beszédet az ő koporsója felett. De az óhajtás nyom nélkül hangzott el, s feledésbe ment. Temetése Budapesten május 15-én az „Akadémia"-palota oszlopcsarnokában, saját kívánsága szerint a legnagyobb egyszerűséggel ment véghez, Alsózsolcán pedig 16-án déli egy órakor szintén egyszerűen, a püspök imája, a helybeli pap és Mitrovics s.pataki tanár beszéde mellett helyezték őt a családi sírboltba. A résztvevő közönség tekintélyes, de nem valami nagy számú volt, kivált Borsod megyéből kevesen. A család tagjai föl sem vették s teljesen elmulasztották a közönség értesítését. Egészen a vele nem gondolásig teljesítették az öregúr kívánságát az egyszerű temetésre nézve. Egyetlen egyet vettem észre a koporsó mellett, aki igazán lelkéből sírt, sőt zokogott. Ez a megboldogult főúrnak régi, öreg komornyikja volt. Környezetében néhány úrnőre őróla ragadt a könnyezés, talán már nem is a halottért, hanem a komornyikért. Gloria mundi! 1894. május 31. Önsúllyal nehezedik ránk az idő, mikor testünket vagy lelkünket elfoglaló és éltető munkával nem bírjuk azt könnyíteni. Egykor azt hittem, hogy az a semmittevés, midőn senkiért, még önmagunkért sem szükség fáradoznunk, midőn háborítlan nyugalommal merülhetünk a természet szemlélésébe, s átadhatjuk magunkat az érzelmek és gondolatok egymást felváltó hullámzásának - azt hittem, hogy ez az állapot boldogító lesz rám nézve. Nem úgy van. Mozgolódik bennem valami, ami e külsőleg úgy látszó szélcsendben is örökké háborog és szemrehányólag sarkal, s érezteti velem, hogy ez az úgyvélt boldog tétlenségem vagy tétlen boldogságom nem élet, hanem csak tengés, melynek közeli szomszédja a megsemmisülés. Mozogj, haladj, amíg lehet, Ha mindig egy helyt állasz, Önvéred lázad ellened, Nem élet, de halál az. Minden napodnak ródd le terhét, ízlelve kedvét és keservét S ha szíved ma sebet kapott, A holnaptól várj balzsamot.

1 Akkor se erezz csüggedést, Ha holnapod megcsalna S rád mérne újabb szenvedést Kaján sorsod hatalma. Nem bízva már a föld rögéhez, Hited szárnyán röppenj az éghez.