Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

1894. április 15. Nagy örömmel és megelégedéssel sétálgatok apró gyümölcsfáim között, melyek már teljes számban be vannak állítva kertecskémben. Szinte különösen esik úgy írni és mondani, hogy az enyémben. Mindig úgy érzem, hogy ez a kis telek, mely egy idő óta csinosabb alakot nyert, ezen szebb alakjában is még szüléimé, s csak velők együtt, csak részben az enyém. Sokszor végigjárom napjában szép egyenesre metszett, fövenyes útját. Gyönyörködöm az oltványok előhaladásában, melyek közül nem egyre csalt már dús virágot a rendkívül kedvező tavasz lehelete. Megérem-e hogy valamennyi megerősödjék néhány év múlva, s termésével jutalmazza ültetőjének ápoló gondját és fáradozásait? Hasztalan kérdés, hiábavaló álmodozás! Avagy már maga a velők foglalkozás s a hozzájok kötött remény nem jutalom-e? Mi értéke volna az életnek, ha mindenben csak a magunk közvetlen hasznát tekintenők? Mi érdeke volna érzelmünknek s vallásosságunknak, ha be nem látnók, s nyugodtan nem vennők, hogy minden, amivel itt bírunk, csak ideiglenesen a miénk, s utánunk mások lépnek annak birtokába? En nem sajnálkozom afelett, sőt szeretném, ha tehetségeimet, szellemi és erkölcsi jó tulajdonaimat is valakinek örökségül hagyhatnám, amint meg vagyok győződve, hogy én azokat szüléimtől örököltem. 1894. május 15. Tegnap és tegnapelőtt Pünkösd ünnepét ültük szokott módon, a régi egyházi ájtatossággal. Most is azt vettem észre, hogy az eleinte némi idegenkedéssel fogadott orgona fölötte emeli és lelkesíti a nép buzgó éneklését. Azt mondhatni, hogy már mindenki megszokta azt templomunkban. Nemcsak megnyerő ékessége a régi szentegyháznak, hanem jótékony eszköze a vallásos buzgóságnak is. Tegnap érkezett ide az espereshez a püspöktől az a távirati értesítés, hogy báró Vay Miklós, az egyházkerület főgondnoka Budapesten meghalt, s temetése ugyanott a mai napon lesz. Hosszú, változatos, szép élet záródott be utána. 1825től egész a mai napig egybe van szőve az ő neve nemzeti közéletünkkel. A legválságosabb időkben is kísérte szerencséje, melyet részben kiváló képességeinek, részben a gondviselésnek köszönhetett. Meg bírta szerezni, s ami ennél is több: meg bírta tartani úgy a trón, mint a nemzet folytonos bizodalmát. Nem tántorítá meg se egyik, se másik kegyének túlzó keresése. Igaz hazafi volt. Egyházának pedig bálványozott oszlop-embere, kinek nevét sokáig fogja dicsekedve emlegetni a magyar protestáns-világ. Nekem különösen nyájas jóakaróm volt. O hívott meg Borsod vármegye főjegyzői hivatalára 1865-ben, melyet még most is viselek. Azóta az ő tettleges pártfogásaira sem alkalmam, sem szükségem nem volt. Irataim közt őrzöm hozzám intézett leveleit. Felettem is az a kéz őrködik, mely az ő szép életét 92 évre nyújtotta, s mely az én kertem ifjú fácskáit minden ősszel tetszhalálba szenderíti. 1894. május 30. Emlékezem, hogy midőn 1865-ben Borsodban főispáni székét el akarta foglalni, diszkréció leple alatt engem kért fel székfoglaló beszédjének megírására, amit