Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

A nagy rész már zsoltárkönyvet szerzett, s abból énekel. Jólesik látni, mikor az ünnepi ruhát öltött lányok és legények, nők és férfiak kezökben új zsoltárkönyvet tartva seregestül sietnek reggel és délután az Isten házába. Az én karácsonyi örömem és vallásos elmerülésem egyik legfőbb része abból állott, hogy ma reggel szüléim nyughelyét meglátogattam. Ott állottam hamvaik felett. Lelkem elé idéztem földi alakjokat, erényeiket, jóságokat s reám oly sokáig árasztott nagy szereteteket, melyet én most már csak a reájok való emlékezéssel és néma áldó érzésekkel viszonozhatok... De viszonozni akarom még eggyel. Úgy akarok élni, érezni, gondolkozni és cselekedni, hogy azzal az ő helyeslésüket is megérdemeljem. Érdemlem-e? Azt nekem saját lelkem fogja híven megsúgni. 1894. január 19. Szegény fehér lapok! Bizony hetekig, hónapokig elhevertek fiókomba zárva anélkül, hogy egy betűt is jegyeznék reátok. Pedig ez az a hónap, amelyről kifogyhatlan jegyeznivalóm lehetne, ha a múltra visszatekintek, s az érzelemnek és gondolatnak szabad folyást engedek. Sokszor magamba fojtom. Sokszor hiányzik az erő és készség a kifejezésre. Néha pedig az ész is közbeszól, mely nem helyesli, hogy a sors által ütött seb tüzelésével örökké foglalkozzunk. A vadászat mulatságának dobtam oda a mai napot. Ilyet is megkíván és szeret olykor az én lelkem pihenése vagy henyesége. Itt is szemembe ötlenek és hallgatagon bosszantanak az emberek ferdeségei, nyerseségei. Nem nézhetem közönyösen. Pedig az öregkorral együtt járó bíráló és mindenben hibát kereső természet mindig lesi erre az alkalmat. Ma is rajta kaptam magamat. De úgy gondolom, minden kölcsön esik a világon. Amint én bírálok másokat szóval vagy gondolatban, mások is szintúgy bírálnak engem. 1894. március 25. Csak egypár sort, csak néhány betűt egyszerűen annak jelzésére, hogy tegnap és ma a Húsvét-ünnepeket e magános kis „fészekben" töltöttem. Január óta az egész tél folyamán soha sem bírtam rávenni magamat, hogy kilátogassak ide. A tavaszi verőfény, mely itt ablakomra egész erejével sugárzik, mégis több csalogató erővel bír, mint a télnek bármily szokatlan nyájassága. Ilyen nyájas napokkal pedig igen gyakran kedveskedett az idei tél. Egyéb olvasmányaim mellett a Bibliái is olvasgatom. Hiszen rövid itt tartózkodásomnak fő érdeke és öröme nem a társaság, hanem a magamba merülés és lelkemnek háborítlan csendes foglalkozása, s az az egynéhány szent pillanat, melyet szüléim sírboltja mellett töltök. Édes jó anyám jutott eszembe, midőn Jakab apostol ötödik rész 13. versében ezt olvastam: „Szenved-é valaki ti köztetek? imádkozzék. Öröme vagyon-é valakinek? énekléssel dicsérje az Istent." Ezt az intést senki sem érezte mélyebben, mint ő, senki sem bizonyította jobban egész életével. Apám, bár szintén buzgó és vallásos volt, inkább csüggött az életen, anyám inkább a földöntúliakon, a mennyeiken. Kettőjök lelke példányszerú egybeolvadt összhangja volt az okos és tiszta vallásosságnak.