Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

1893. december 25. Alig szenteltem egy huzamban annyi időt az itt mulatásnak, mint jelenleg. Tegnapelőtt este érkeztem, s csak holnapután reggel távozom. Kihoztak a karácsonyi szent ünnepek, amelyek most, mivel Karácsony szombatja vasárnapra esett, három egész napig tartanak. Sok idő a vallásos buzgóság gyakorlására, sok henyélésre és vigadozásra, melynek ugyan most már alig van valami lármásabb jele, mely a régi jó világra emlékeztetne, midőn még nektárt ontottak a hegyek, s barátságos gyülekezésre vártak a megtelt pincék. Az úrasztalához járultam, s gyakoroltam egy és más irányban a tőlem telhető szűk jótékonyságot. Ma adtam át a helybeli ref. egyháznak is egy 200 Ft-os takarékpénztári betétkönyvet alapítványképpen az új, díszes orgona fenntartási költségeinek fedezésére. Kísérőlevelemben hathatósan odamutattam az önsegélyre, az áldozatkészségre, mely nélkül protestáns egyházunk napról napra közelíteni fog a süllyedéshez. Vajha megértenék és szívökre vennék szentpéteri hitsorsosaim az őszinte szózatot és a buzdító példát! Kis kertem is rendbe jött annyiban, hogy a kellő mennyiségű gyümölcsfák már mind helyükön, szabályos rendben vannak, s várják Istentől az áldást először a megélhetéshez, aztán a gyümölcsözéshez. Nagy örömem telnék benne, ha boldogulásokat látnám, és erőre kapott termékenységöket megérhetném. Tavasszal következni fog még harminckét tőke szőlőültetvény és néhány őszibarackfa.. Valamit tenni, valamivel foglalkozni, valamiben örömet találni, vagy legalább remélni - ez az élet jele és föltétele. Nem csudálom, ha a megszokott kötelességek igájából kimenekült vagy kiesett embereket (a nyugdíjas tétleneket) hamar agyonnyomja a rajok szakadt munkátlan idő áradatja! 1893. december 26. Az estével, melynek csendjében e sorokat írom, véget ért a hosszú karácsonyi ünnep. A holnap reggellel mindenkire nézve újra elkezdődik vagy folytatódik a félbeszakadt köznapi munka, a kiszabott kötelességek teljesítése, az élet aggodalma és reménye. Nem tudom, vajon akad-e csak néhány szív is olyan, melyre nézve a küzdést könnyebbé, az élet terheit elviselhetőbbekké varázsolná a karácsonyi ünnepre való visszaemlékezés! Mert mit ér az áldozat, mit a lélekemelő elmélkedés, ha semmi nyomot nem hagy bennünk, s elröppen előlünk oly gyorsan, mint egy elvillanó sugár? Fekete Karácsonyunk volt. Nemcsak hóban és fagyban, de még sárban sem volt részünk. Egészen langyos, napfényes tavaszi napjaink járnak folyvást. A fák rügyei szinte duzzadnak, mintha a tavasz közelgését akarnák hazudni. A természet eme rendkívüli nyájasságát csaknem félve szemléljük. Kedvezett az idő a templomot látogató közönségnek is. Templomunk telis tele volt mind a két ünnepnapon. Igazán felemelő volt hallani az ájtatos hívők seregének azt a harsány, buzgó éneklését, mely a szép új orgona zenéjével egyesülve szárnyalt az ég felé. Úgy vettem észre, hogy a nép már megszerette az új hangszert, s nem tartja vallásos szertartásunkkal ellenkezőnek, kivéve néhány vénebb ortodox földmívest, kiknek nem fér a fejőkbe, hogy diktálás nélkül énekeljenek.