Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

eszköze nem dicső volt, hanem utálatos: szabadjára eresztett lázítók járták be az országot. Az ő fegyverökhez hasonló fegyverekkel nem harcolhatott az alkotmányhű „szabadelvű" párt, mely szinte összetett kézzel nézni volt kénytelen a du-" lakodókat. Most rajtok a sor megvalósítni mindazt, amivel eddig a népet hitegették. Hetek óta vergődnek a magok által teremtett zűrzavarban. Nem bírnak könynyűszerrel kormányt alakítani. A 67-i alapon nem alakíthatnak elveik megtagadása nélkül. Lejtőn állunk. Szükségünk van ismét a „magyarok Istenének" különös segítségére. Ha ugyan meg nem unta már bolondságunkat, ami nem volna csuda. Verőfényes, enyhe napjaink járnak, mintha mutogatni akarná a tavasz közelgését. A napok is észrevehetőleg hosszabbak. De azért, amint látom, kertecskémben még minden gyümölcsfa mélyen alszik A rügyek mozdulásának semmi jele. Korán is volna, nem is lenne jó. Tavaszunk a tél szárazsága ellen van. Kemény hidegek járnak, de alig volt tartós számba vehető havunk. Sokat kell pótolnia majd a tavaszi esőzésnek. Ugy látom itt is, hogy az a nagy ínség, melytől a múlt nyár mindent kiégető, száraz hévsége miatt rettegett a világ, nem nyomja felettébb a föld népét. Van szükség, van nyomor, talán több, mint rendes jó esztendőkben, de nem kétségbeejtő, nem megbírhatatlan szükséges az emberszeretet és könyörületesség bővebb gyakorlása. Találkozunk is annak jelével többfelé. Csak aztán igyekeznének az emberek vágyaikat mérsékelni, tűrni, munkálkodni, csüggedés nélkül remélni s nem követelni az élettől jóllétet és hiú gyönyöröket - érdemetlenül. De ennek éppen ellenkezőjét bizonyítják egyebeken kívül a napról napra előforduló öngyilkosságok. Valóságos ragállyá lett a mai társadalomban az életnek könnyelmű eldobása, amit aztán a hírlapok szorgalmasan regisztrálnak mint nevezetes eseményt, mely így az öngyilkos nevét némi hírnévhez is juttatja. Lehetnek olvasók, akikre az ilyen nem annyira elrettentő, mint inkább követendő, ábrándos példa gyanánt hat. Nem volna-e jobb, ha minden ily esetet elhallgatnának a hírlapok? Az utóbbi időkben hallásom észrevehetőleg nehezbedik. Nyilvános gyűlésekben, tanácskozásokban emiatt már igen kellemetlenül érzem magamat. A színházat sem látogatom. Sőt a magántársalgás vagy -társaság is sokszor érezteti velem ezt a fogyatkozást. Nem keserít, nem is zúgolódom ellene. Az eltöltött hosszú évek után természetesnek találom, s nyugodtan tűröm. De magam iránti kötelesség, hogy lemondjak lehetőleg mindazon nyilvános megbízatásaimról és szereplésemről, melyekben már nem vehetem hasznát figyelmemnek, s óhajtásom szerint nem tehetek szolgálatot a közügynek. Legközelebb meg fogom cselekedni úgy az egyház, mint a vármegye körében. 1905. február 13. Tegnap volt Budapesten a „Kisfaludy Társaság" ünnepélyes közgyűlése. Csokonai emlékének volt az szentelve, aki ezelőtt száz évvel, 1805. november havában halt meg. Kozma Andor költeményben dicsőítette, Várady Antal pedig elszavalta a Tihanyi ekhót. Én elmaradtam az ünnepről. Visszatartott a téli hideg, az öregség, igazabban: a restség. Ahelyett elővettem Csokonai munkáit, s olvasgattam bizonyos fájdalmas gyönyörrel. Gyönyörködtetett költészetének sokszínű kedvessége és bája, fájt rövidre terjedt életének szomorú, mostoha folyása. Csak