Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Isteni tisztelet után örömebéd volt a „Sodorna" vendéglő termében, melyet mint korcsmát, majd vendéglőt és így mint közhelyet gyermekségem óta ismertem, de életemben most voltam falai közt legelőször. Az alkalomhoz mért emelkedett hangulatban s örömérzések kifejezései közt folyt le a díszlakoma, melyben több mint száz résztvevő volt jelen részint a városból, részint a közel vidékből. Természetes, hogy pohárköszöntésekben nem volt hiány, melyek nagy része az orgonát ajándékozó egyszerű polgár magasztalása körül forgott ugyan, de azért bőven kijutott másoknak is, majd mindenkinek. - Én az egyházközséget éltető szavaimnak azzal adtam súlyt, hogy 200 Ft alapítványt jelentettem be e nap emlékéül s annak némi jeléül, hogy én a szentpéteri ref. egyház tagjának óhajtom magamat tekintetni. Alapítványom kamatai az orgona fenntartási költségének fedezésére fordítandók. Megvonom magamtól, hiszen még ha érzékenyen megérezném is, szívesen tenném, mert egyházamnak jót teszek vele, s valami súgja bennem, hogy ez a cselekedetem az én boldogult szüléim szelleme előtt is kedves dolog. 1893. november 16. Ismét meglátogattam itt az élőket és a holtakat. Vagyis inkább a holtakat, mint az élőket. Az a szeretet, mely a holtakért már semmit sem tehet, önmagát emésztő néma fájdalommal bolyong az ő sírjok körül, s áltatja magát, mintha még mindig valamely titkos, de bizonyosan létező szellemi kötelék fűzné össze velők, mintha folyvást értenék és éreznék, amit sírjok felett az őket szerető szív gondol, érez és elsóhajtoz. Október 22. óta nem voltam itt. Nem engedték bajaim, az idő viszontagsága, majd több napig tartott kegyetlen arcszaggatásaim. Pedig egyebek közt kis kertem új rendezése is kívánatossá tette jövetelemet. E tavaszon az oltványok elhelyezése körül félrevezetett az oktalanság és tapasztalatlanság. Most ősszel kellett helyre ütni a hibát, s rendbe hozni a rendetlenséget. Talán a jövő nyáron zavartalanul gyönyörködhetem már benne, ha élek. Ha élek! Ezt már oda kell tennem, valahányszor jövőm kilátásairól beszélek. Holnapután, november 18-án töltöm be életem hatvannyolcadik évét. Hosszú életkor, és én még most is bizonyos gyermeki vagy éppen gyermekies érzelem uralkodása alatt állok. Csalódás-e ez? Hosszan tartó virágzása vagy virágtalan gyöngesége-e a léleknek? Szerettem volna itt e kis hajlékban, ennek levegőjében elmélyedő gondolatok között tölteni el ezt az évforduló napot. Itt születtem tudniillik ezen a helyen, de nem ebben az épületben, hanem egy szalmafödeles igénytelen, szegény és alacsony viskóban, mely éppen mostani lakházunk helyén állott. Jól emlékezem annak minden apró körülményére, törődéseire, gyermekkoromnak abban lefolyt zsenge éveire. És visszatekintve most e hosszú időre, mely annak küszöbétől a mai napig fejem fölött elrepült, a jámbor, vallásos, egyszerű, már porló szívekre, melyek itt engem szeretetökkel folyvást elárasztottak: bizonnyal mondhatom, hogy palotában születve nem tartanám magamat oly boldognak, mint most, midőn szalmaviskóban születtem.