Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

napi szél ugyancsak lerázta legszebb őszi körtéimet; almáimat most már nem anynyira, mert ezek lassankint annyira lehulltak, némelyik fán alig maradt néhány darab mutatóba. Tegnap délután leszedtem néhány fáról. Annyi lett, hogy az maga elég lenne magamnak az egész télre. Pedig ez még csak a kezdet. Igen szép, piros alma - úgy látom - őszi, nagy mennyiségben. De ami főleg gyönyörködtet, egy valami „KalviP'-félének látszó, gyönyörű alma, rendkívül nagyok, szép alakúak, féloldalon halványpiros színűek, többnyire egészségesek. Alig látszott a fán az a mennyiség, mely róla lekerült. Pompás téli gyümölcs. Viszem magammal most mindjárt Miskolcra. A többit a jövő héten fogom összeszedni. Egy részét az itteni ház alatti pincében helyezem el a nagy mennyiségű körtével együtt magam és húgaim használatára; más részét szintén Miskolcra szállítom, s ott részesítem belőle majd később jó barátaimat. 1903. szeptember 17. Ami almáimból a múltkor megmaradt, azt tegnap mind leszedtem, csupán egy nagy fán maradt még a gyümölcs, azt a jövő héten fogom leszedni. Megszedtem három nagyobb körtefát is: kettőt, úgy látom, egy fajta őszit, egyet télit és két fiatalt, olyat, mely most termett először, végre egy kis „Hardenpontot", melyen huszonnyolc darab kifejlett, szép körte volt. Maradt még a jövő hétre öt jól megrakott körtefa és a törpék szórványos néhány darab termése. Marad azután és bevárja az őszi deret az a két úgynevezett „Esperes" körte, melynek gyümölcse még eddig sohasem bírt tökéletességre jutni. S azzal azután teljesen be lesz takarítva a Jóisten dús áldása, mellyel ez idén kertemet megajándékozta. Tegnapelőtt Szepessy Gyulánál Berentén vadászattal töltöttem a délelőtti órákat oly rekkenő hőségben, mely szinte szédített bennünket. Csuda, hogy rám nézve a fáradtságon kívül egyéb bajjal nem járt. A vadászati eredmény különben elég vékony volt: két nyúl, négy fogoly. A vendégszerető asztalnál azonban meglehetősen felüdültünk. Ott volt a háziúr két szép leány unokája. Hogy megnőttek ezek a leánykák, szinte észrevétlenül! Alig két-három éve láttam őket a családban hasonló alkalommal mint felcseperedő gyermekeket. Most mind a kettő szinte szemre való leánysorba megy. Egyik szőke, másik - az idősebb - barna. Feltűnően szép alak, kivált ez utóbbi. Mily kedves az idő, mikor így fejleszt és érlel! Mily kellemetlen, mikor elkezdi visszaszedni szép adományait, s lassankint csak szomorú romokat hagy rajtunk a régi díszből! Sokszor búsan tekintek az idő által megviselt s rég nem ismerős látott alakokra. Még búsabban, ha elgondolom, hogy ők is így tekintenek énreám. Mert kedélyem, vágyaim, kedvteléseim még mindig nem akarnak összhangzásba jőni korommal. Dacolni az idővel Már rég hólepte fővel: Erő-e? gyöngeség-e? Alig-alig próbálod, Ki hirdeti halálod, Hogy: a játéknak vége.