Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

jes erővel és ambícióval. Nem mindig mosolygott rá a Múzsa. Gyakran észrevehető a darabjain a szín és tartalom egyhangúsága. - Mindent összevéve mégis előhaladás és nyereség lesz ez az énekeskönyv. Közszükség volt, és nyereség már az is, hogy nem hagyja a nép szeme előtt a zsoltárok idétlenségeit, tiszta keresztyén vallásosságra és művelt magyar nyelvre szoktat. - Gondolható, hogy hosszú időbe és nem kevés küzdelembe kerül, míg népünk megszokja az újat. Főleg az iskola feladata meghódítani annak az új nemzedéket. Szintúgy kedves lesz az új, ha majd megszokottá válik. Részt vettem Budapesten a „Kisfaludy Társaság" szerdai népes ülésén is, mely utolsó volt a szünnapok előtt. A költői produkcióknál érdekesebb volt Berzeviczy Albert tanulmánya Széchenyiről. Igen szépen, igazán s éleselműleg jellemezte Sz. politikai és irodalmi működését, mintegy szembeszállva azokkal, akik Kossuth mellett Széchenyit homályba akarják borítani. Mintha meg nem férhetne egymás mellett a magyar haza panteonában két önálló nagyság! Mintha nem lehetne a kettőt összehasonlítnunk anélkül, hogy egyiket le ne törpítsük!... Az ülésen nagy női közönség vett részt. Egészen betöltötte az „Akadémia" termét. Nagyon is bőkezű volt tetszésével. Minden előadót lelkesen megtapsolt, ezzel fizetve mintegy a belépti díjat. Tegnap a templomból kijövet közben hozzám csatlakozott egy szegény öregember. Még apámék életéből ismertem őt. Igen nagy ragaszkodást mutatva beszélgetett velem. Apámat emlegettük. Áldások közt, szinte magasztalásokkal szólt róla: milyen jó volt, milyen boldog volt, mennyire szerette a szegény embert, sokkal jobban, mint a gazdagokat. Kérdeztem: hány esztendős? Azt mondta: nyolcvanöt. Apám nyolcvankilenc volt, mondám én, „s még néhány évig élhetett volna, ha anyám meg nem hal". „Elhiszem, feleié, de őkigyelmeknek megvolt vénségükre a mindennapi jó eledelök"... Sovány, bús arca mutatta, hogy tőle megtagadta a sors ezt a boldogságot. Szerencséje vagy szerencsétlensége-e az, hogy sanyarú élete dacára nyolcvanöt évet elég fürgén tudott megérni!? 1903. június 11. Kíváncsisággal, szinte félelemmel jöttem főképpen azért, hogy személyesen lássam, mily károkat okozott nálunk a múlt hét elején tombolt éjjeli jégvihar. Itt a városban, a kertekben alig van valami nyoma. Az ültetvényeket, gyümölcsöket kissé megviselte, de el nem pusztította. Annál irtóztatóbban pusztított a szőlőhegyeken és a külső határban. Itt-ott egyes szőlő-darabokat egészen tönkretett; a tőkéket úgy megverte, hogy, mint mondják, talán még a jövő évi termésnek is ártott. A már szőkülni kezdő gabonát földre tiporta, össze-vissza zúzta, megsemmisítette. Sok helyen le kellett azt kaszálni. Különös volt a jégeső szeszélyes ugrálása. Egyes foltokat átugrott, kihagyogatott. Egyik szomszédot elverte, a másikat elkerülte. És elrémítőnek, kétségbeejtőnek mondják az azon éjjeli viharnak lefolyását: a folytonos villámlást, az ég ijesztő, morgó dübörgését, a jégzápor zuhogását, kopogását. Sok szegény azt hitte: itt van az utolsó ítélet. Összehúzva, térdelve imádkoztak. Ilyen jégpusztításra itt a legvénebbek sem emlékeznek. Hasonló szomorú