Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

nemes oltványcsemetéim is, melyeket a múlt hónapban ültettem, egytől egyig nekiindultak, levél, sőt némelyiken virág is mutatkozik. Nagy örömem telik benne. Nem is gondolok rá, hogy ki és mikor ízlelendi gyümölcseiket. Enyém a jelen öröme, a munka, a remény. Most már kis telkemet teljesen rendbe hoztam. Gyönyörűséggel nézek rajta végig. Nem is oly kicsiny ez, ha jól megtekintem. Nekem talán igen is tágas. Oh, elég volt ez arra, hogy rajta egy boldog család egy hosszú életen át irigylésre méltó fészket találjon! Elvesztette ugyan régi arcát. Én azt megifjítottam, csinosabbá tettem: de úgy érzem, hogy minden szögletében, minden porszemecskéjén most is itt lebeg láthatatlanul a régi szellem. Dacára a csaknem fagylaló szélnek, föllátogattam a hegytetőre kedves halottaimhoz. A rendbe hozott sírhalmot behintettem angol perjével, hogy Isten jóvoltából majd üde zöld pázsit terüljön el rajta. Jólesik az élőnek azt látni, hogy szeretteinek hamva fölött a remény zöldje, új élet színe virul. Ugy érezzük, mintha mindezt nekik s érettök cselekednénk, holott saját fájdalmunk és szeretetünk csak önnön magának áldozik vele... 1893. május 22. Pünkösd ünnepének második napja. Ragyogó, napfényes, sőt tikkasztó meleg időjárás, mely ahelyett, hogy lelkesítené és vidítaná a Szentlélek áldása fölött ünneplő emberiséget, aggasztja, s csaknem kétségbe ejti. Esőért könyörög a föld népe. Az egész tavaszon át egyetlen egyszer sem ázott meg a föld. A vetések csaknem tönkrementek, alig biztatnak valami aratással, a mezők és rétek kopárak, s szomorún terülnek el rajtok az éhező csordák. Az én kertecskémben is sínylik a mostoha időt a szépen indult oltványok. Néhány körtefácska mai napig sem hajtott ki, némelyik pedig, amely már előbb levélbe borult, hervadni kezd, visszafelé megy. Közeli és távoli hírek szerint országszerte siralmas esztendőnek nézünk elébe. Vajha ne súlyosbítnák a természet mostohaságát még társadalmi és politikai ostobaságaink és egyenetlenségeink is! Tegnap reggel, mielőtt úrasztalához járultam volna, kifutottam sírboltunkhoz. Kielégítő szép rendben találtam. A sírhalomra a minapokban általam elszórt fűmagok csak igen gyéren zöldülnek. Nem egyhamar lesz belőle sűrű, zöld pázsittakaró. Oda menetközben az útszélen egypár szál gyönyörű lila virágot (verbascum) szakasztottam. Azt vetettem sírj okra éppoly mély érzelemmel és elgondolkozással, mintha műkertésztől szerzett drága koszorút helyeztem volna oda. Lelki összeköttetésem velők még mindig oly élénk, oly élő, mintha most is élnének, s mintha csak rövid időre s nem örökre távoztak volna el tőlem. A Biblia olvasása mellett, melyet ittlétemben mindig forgatok, s melynek gyarló nyelve fölött igen gyakran sajnálkozom, elolvastam az „Olcsó Könyvtárban" Kazinczy Ferenc egyik Marmontel-féle elbeszélését, A szép Anikói. A bevezetés párhuzamot von egy és más tekintetben Báróczy, Kónyi János és Kazinczy Marmontel-fordítása közt. Alig harminc év választja el Kazinczy nyelvét a két előbbi író nyelvétől, s mégis mily különbség! Mily haladása az elbeszélő magyar stílnek! Kazinczyt ösztöne és csodálatos nyelvérzéke, bő ismerete és ízlése már