Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

akkor megteremtőjévé tették a nyelv újhodásának s eladdig ismeretlen műveltségének. A szép Anikó (1808) már oly irodalmi nyelven szólal meg, mely egyes szokatlan pongyola vagy még a régi használatból ott maradt szavak és kifejezések leszámításával a később teljesen megtisztult s megállapodott stílus keretében foglalhat helyet. Ha könnyítette is az elbeszélés magyarosságát és természetességét az, hogy Kazinczy az eredeti francia mesét magyar viszonyok közé helyezte, ez a fordító érdeméből éppen semmit nem von le, sőt érdemét még neveli az, hogy a mesének magyar életbe átültetése által az olvasóközönség előtt magát a művet annál kedvesebbé, annál élvezhetőbbé tette. 1893. június 14. Most nem az öröm és szórakozás, nem is a kegyelet szólított Szentpéterre. A kis Vadászy Kálmánka temetésére jöttem. A négy éves gyönyörű fiúcska öröme és dicsekvése volt szüleinek. Erőtől és egészségtől duzzadó élénk, kedves gyerek, akinél már a fejlődő én és értelem s a gyermeteg kedély szikrázó és gyakran meglepő jelekben nyilatkozott. Jóltevő vidítója volt a családi élet egyformaságának, egy élénk madara a háznak, mely mindig csevegett. Hosszú élethez engedett reményt, vagy legalább semmiben sem árulta el magát benne a közeli enyészet. Tíznapi szenvedés váratlanul oltotta ki a ragyogva lobogó kis fáklyát. A halálát hirdető gyászjelentésre méltán írtam: „A természet remek ajándéka volt ő, féltett szeretettárgya a szerető szíveknek. Ajándékát korán visszavette az ajándékozó, s itt hagyta utána a tartós fájdalmat és emlékezetet!" Szüléi, kivált Irma, nem bírják korlátozni kesergésöket a nagy veszteség felett. A fájdalom heve most nem engedi még őket kárpótlást és vigasztalást keresni megmaradt két idősebb fiókban. Pedig azokban lehet is és kell is keresni. Igen alkalomszerű lesz, hogy kezökbe adjam legközelebb Seneca Vigasztalásuk, melyeket a múlt nyáron fordíték legnagyobb részt magam is vigasztalás után epekedvén, s melyek e napokban látnak világot az „Olcsó Könyvtár" folyamában... A megsiratott kedves gyermek eltakarításának sem kedvezett a természet. Hirtelen beborult az ég, esni kezdett. A templomba kellett vinnünk a kis koporsót, s ott végezni fölötte a gyászszertartást. Mikor pedig annak vége volt, szakadó zápor fogadott bennünket az utcán, úgyhogy a kísérők legnagyobb része, kivált a nők, kénytelenek voltak a város szélétől visszatérni, mert képtelenek lettek volna a hegyen fekvő sírkertben a rendkívül sáros és sikamlós, meredek úton felkapaszkodni... Irmát is, a határtalanul kesergő anyát, csaknem erőszakkal visszatartottam. Újabb okot keres aztán gyötrelme abban is, hogy a szívéről leszakasztott kedvest még csak sírjáig sem kísérhette... Beh sok fájdalmat, beh sok keservet elkerülnénk, ha az ész, mindjárt a csapás után, oly tisztán és oly erősen tudna szólni hozzánk, mint sok idővel azután szólni szokott! Alig voltam képes a feneketlen sár miatt kertecskémben széjjelpillantani. A tenyészet az ültetvényekben és dudvákban szinte túlságosan kövér. Nagy örömmel láttam, hogy egy körtefácskán gyönyörűen kifejlett tizenkét darab körte s egy szilvafán öt darab szilva megmaradt. Ritkaság az idén ültetett oltványoknál. Két-