Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

erőmhöz méltán kötött igények ellen azáltal, hogy az élet apró, kínálkozó örömeit két kézzel ragadtam meg, hogy a természet kibeszélhetlen gyönyöreinek élvezésében elmerültem, hogy a szeretet édes kötelékeiből menekülni semmi jóllét, hírnév, dicsőség kedvéért, soha semmi áron nem vágytam? Eltűnődöm e gondolaton, és oda jutok, hogy az én ösvényem, ez az utánam már-már bezáruló ösvény nem tévút volt, hogy életem igazi élet, a szív élete volt, melynek elég alapját vagy jutalmát képezi már maga a szüleimmel töltött hosszú, boldog idő. 1893. április 6. E hó első napján érkeztem ide. A Húsvét ünnepét április 2-án és 3-án itt ünnepeltem, járulván az első napon, mint ezelőtt is minden esztendőben, az úrasztalához. Kétnapi kirándulást vadászat kedvéért leszámítva, azóta itt vagyok. Elfoglal a megyétől vett megbízás az újoncozási kellemetlen munkával, mely csak holnap fog véget érni; továbbá kertemnek rendbehozatala, mely nem kevés gondot ad. Öreg szüleim kidőltével ott is kidőltek a régi fák. Az idő megemésztette őket, s a múlt évi túlságos bő termés mintegy öngyilkossá tette. Új nemes oltványokat (hatvan darabot) ültettetek a régiek helyére. Hajh, az idő nem pótolja így a mi kidőlt, jó öregeink helyét! Üresség ugyan nem marad utánok az emberiség nagy egészét tekintve, de egyesek szívében örökre pótolhatlan üresség marad. Első gondom volt az ünnep első napján templomból kijövet meglátogatni sírjokat, melynek csinos rendben léte jólesett lelkemnek, mintha ők is látnák és éreznék, mily szerető megemlékezéssel állok hamvaik felett, mintha szeretettel szemlélnék, hogy nyughelyüket az egész temetőkert ékességévé tette az én búsongó szeretetem. íróasztalomnál azonban, bármily csend és kényelem vesz körül napvilágos, szép kis szobámban, semmit sem tudok lendíteni. Sürgős volna irodalmi tennivalóm. A határidő is gyors léptekkel közelít, s én itt nézek a levegőbe eszme nélkül, mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Várom a bibliai tó megmozdulását. Sokszor megfordul eszemben, hogy kiszakasztom már magamat a hivatalos kötelességek nyűgei közül. Elég okot és jogot ad rá a hosszú idő, mely alatt azokat hordoztam. Nyugalomban, senkitől sem zaklatva, jóleső csendes munkássággal töltöm hátralevő napjaimat. Azonban visszadöbbenek az elhatározástól, ha tekintem azt a lelki állapotot, mely néha-néha most is meglep: tudniillik dolgozni óhajtanék, s képtelen vagyok rá, nyugodni óhajtanék, s nem enged nyugodni valami háborgató ösztön, s a tétlen, tartalom nélküli, üres idő, mint valami ólomburok, nehezedik rám, hogy szinte a levegő is fojtóvá lesz körültem. így csak sikertelenül emelgetem szárnyamat, mint a vén rab gólya, s maradok a kötelesség vaskalitkájában. Közelítenek, vagy itt is vannak a napok, melyekben már se így, se úgy nem jó, s alkudni parancsol a körülményekkel a kénytelenség filozófiája! 1893. május 5. Mielőtt Budapestre mennék az „Akadémia" üléseire, kiszöktem ide tegnap szétnézni az elhagyott „fészekben". Hideg, rideg tavasz, minőre alig emlékezünk. E pillanatban is fűteni kell szobácskámat. És mégis, ha bágyadtan is, ha gyéren is, megjelentek itt-ott a virágok a gyümölcsfák kipattant ágain. Az én hatvan darab