Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)
Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)
tovább időzni egyfolytában. A távolból jobban érzem és óhajtom az itteni helyzet kellemes oldalait. A remény boldogít-e hát inkább, vagy annak teljesülése?... Este van, vagy inkább már éjszaka. Itt ülök magamban, háborítlan csendességben. Eszembe jut, hogy a múlt napokban mily nagy érdeklődéssel és gyönyörűséggel olvastam el Baksay Sándor Iliászát alexandrin magyar versekben. Görögül nem értek, tehát az eredetit nem olvashatom, s annak hatásáról nem is szólhatok. De hogy ez a magyar Iliász nem kívántatta velem az eredetinek versalakját, a hexametert, annyi bizonyos. Nem is látom föltétlen szükségét, sőt néha előnyösnek sem tartom, hogy minden költői művet a maga eredeti alakjában fordítsunk magyarra. Ennek szigorú követése gyakran csak a külsőt, az öltönyt rakja élőnkbe, de a lelket, mely abban lakozik, nem bírja tükrözni. így gondolkozva dúdolgattam magamban Horatius egynéhány költeményét, melyek még emlékemben maradtak, s estefelé hirtelenében papírra vetettem egyiket, az Integer vitaet, eltérve az eredetinek szapphói mértékétől. Ide jegyzem a félig-rögtönzést: Integer vitae Ki feddhetlen s jámbor, annak oltalmára Soha nem szükséges ?nár hajítói dárda, Se kéz-ijj, se tegez mérges nyílvesszőkkel Telve néki nem kell. Bátran utazhatik a vad Syrüseken Vagy kaukázusi lakatlan bérceken, Vagy ott, hol a mesés Hydaspes-víz habja A partokat nyalja. íme a szabini erdőben is engem, Míg szertebolyongva Lalagémat zengem S járok gondtalanul és fegyvertelenül, A farkas elkerül. Nagy tölgyeseiben amily szörnyeteget, Daunias harcias földje sem rejteget, Se az oroszlánok jó száraz dajkája Nem szül: Juba tája. Vígy bár parlag oly mezőkre, ahol az élőfa Lombját nyári szellő soha sem vidítja, Hol rossz a levegő és a köd megszállott S gyötn a világot; Vígy bár közelébe a nap szekerének Oly tájakra, hol már emberek nem élnek:
