Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

A „Kisfaludy Társaság" ünnepélyes közüléséről elmaradtam az idén. Nem mertem kockáztatni egészségemet a téli változó napokban. Kedvem sem igen volt. Eleget tettem a társaság iránti kötelességemnek, hogy egy halom pályaművet megbíráltam. Bírálatom ugyan nem járt szerencsével, mert két bíráló társam (Kozma A. és Hegedűs I.) nemcsak figyelemre méltónak nem tartotta, sőt botránkoztatónak mondta azt a verset, melyet én jutalomra ajánlottam. Nagy ellentéte ez a véleményeknek. Különböző alap s különböző szempontok vezetnek a megítélésben. 1902. február 26. íme, most reggel már puha hólepel borítja a földet. Folyvást esik a tegnapi folytonos borongás után. De 2-3 fok a meleg. így csakhamar el fog olvadni a fehér világ. S talán nem is igen kapunk már olyan állandó hideget, mely ártana a tenyészetnek s abban az én tegnapelőtt elültetett „jonatán" almafácskámnak. Tegnap délután kisétálhattam a temetőbe is. Alszik még ott minden, dacára a nemrég múlt tavaszias napoknak s a folytonos enyhe időjárásnak. Majd csak eljön lassankint mindenre nézve az új életre ébresztő tavasz. Most rögtön visszautazom. Az időjárástól függ, hogy csakhamar vagy hoszszabb idő múlva látogatok-e ismét ide. 1902. március 12. Fejlik, fejlik az idő, s közelget a tavasz, de bizony lassacskán. Néha oly meleg nappal üdvözöl, hogy szinte azt hisszük, már itt van. Aztán egyszerre szeszélyesen elkomorodik, rideg-hidegre változik, hol hóval, hol esővel látogat, mintha maga se tudná, mit csináljon. Úgy látszik, a gyönge tél minden csalogató játéka hiábavaló volt. Az egész természet végre is a maga rendes idejére indítja meg az új élet forrásait. Verset írtam minapokban a Csalóka télhez, hogy ne csaljon meg bennünket folyvást tartó napsugaras mosolygásaival, s majd későn érkező haragja ne tiporja el a tavasz szép reményét. Úgy látszik, talán meg is emberli magát. Eddig nem viseli magát úgy, mintha csalni akarna. E napokban vettem az én kedves Gyulai barátom néhány sorból álló levelét. Kegyetlenül rossz és röst levelező. Leveleit, ha nagy ritkán ír is nekem, mindig a maga természetéhez szabja: rendkívül rövidek. Most arról értesít, hogy ő sem bírja már a sok munkát (most januárban múlt hetvenhat éves), beadja nyugdíjazási kérvényét, s már őszre független, szabad ember lesz, s akkor látogathat engem, amikor akarja. Tehát független, szabad. Bárcsak jobban beválna az ehhez kötött reménye, mint nekem! Függetlenségével ne járna együtt a tétlenség s a tétlenség nyugalmával a belső szemrehányás! Sorsom egy üres csónak, mely a tó sima tükörén mozdulatlan vesztegel. Senki sem látja, hogy egy vízinövény kúszó indái közt fennakadt. Csak erős akarat kell, s mindjárt elindul a csónak. Igen, de mikor nem bírok akarni! Mához egy hétre ismét iderándulok: itt szándékozom tölteni nevem napját húgaim társaságában. Mégis jólesik köztök időznöm, kivált ilyen alkalommal. Ok vannak legközelebb nemcsak térben, hanem szívben is ehhez az én nyugalmas és kegyeletes kis „fészkemhez". S különös, hogy mégsem tudok itt két-három napnál