Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

vestől el van távolítva. De még sok teendő van hátra, melyeknek jó része alkalmasint tavaszra marad. 1900. október 24. Délután visszarepülök Miskolcra. Pedig ez a kedves, napsugáros, tiszta, kegyeletes kis „fészkem" oly szívesen maraszt, s ágyam felett drága jó szüleim arcképe szinte hivogatólag tekint rám. Valóban hálátlanná lettem a múlt emlékei iránt. Pár napot is alig tudok itt tölteni. Talán jövőre majd megjavulok. 1900. november 17. Holnap töltöm be életem hetvenötödik esztendejét. Hogy az ezt megelőző mai nap éppen itt talál engem az ősi, csendes hajlékban, ezt is az Isten különös jóságának tekintem és köszönöm, mely engem, mióta élek, soha el nem hagyott. De nem is hívtam én ki a végzetet magam ellen sem nagyokra vágyás, sem elégedetlenség által. Nyugodtan tűrtem a kikerülhetlen bajokat, hálás szívvel fogadtam és tudtam élvezni az apró örömeket. így igazán alig tudom elképzelni, hova és hogyan tűnt el fölöttem a maga csendes, zajtalan folyamában ez a hosszú idő. Ha ehhez mérem testem, lelkem, kedélyem jelen állapotát: szinte hihetetlennek látszik előttem, hogy az élet végső éveit járom. A fogékonyság, az élénkség, a remény és ami legtovább kíséri az embert: a vágy még mindig sajátjaim. Nem mondom, hogy a hanyatlás és fogyatkozás jelei nem kopogtatnak nálam néhanéha. Hiszen az életerő bizonyos magaslatán sokáig megállapodni vagy éppen visszaifjodni egy halandónak sem adatott. De én mégis elmondhatom, hogy így, amint vagyok, szinte kivételes kegyeltje vagyok az Úristennek azokhoz képest, akiket körültem sokkal kevesebb évekkel görnyedezve tipegni-topogni látok. Bizony nem érdemelném ezt a hosszú életet, ha most is, és éppen most, hálás szívvel nem szállnék a szeretet és emlékezet szárnyain az én édes jó szüléim dicsőült alakjai felé, s nem áldanám őket mindenért, amit tőlük nyertem, az Istent pedig azért, hogy őket nekem adta szülékül. Most már megint hosszabb ideig nem fogok ide kilátogatni, pedig most is elég hosszú ideig voltam távol. Elutazom a decemberben tartandó Vörösmarty-ünnepélyre Székesfehérvárra az egyházkerület és a vármegye képviseletében. Pedig bizony nehezen és fölötte restelkedve mozdulok ki a „fészkemből". De kötelez az elfogadott bizalom. Kertemben az őszi munkák be vannak végezve. Most már az én egész „három szilvafás uradalmam" nyugodtan várja a pihentető s altató telet és azután majd az ébresztő tavaszt. Én pedig, mint egy jámbor fecske, újra építgetem magamban a reménység többször levert fészkét, s biztatom magamat szebb jövővel. 1900. december 15. A Vörösmarty születésének évszázados fordulója emlékünnepét valóban a nemzet részvétének megható nyilvánulásával ültük meg Székesfehérvárott december első napján. A kedvező véletlen úgy hozta magával, hogy én ott az egész ünnepély alatt a társaság legelső embereivel, köznyelven: méltóságaival, voltam köz-