Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

dományát és jóslatát a következmény legtöbbször kinevette, őt is sokszor kinevették. Folyvást jegyezgette az időjárást napról napra. Úgy vélte, hogy egyik évszak bizonyos hónapjáról bátran jósolhatni a másik évszak bizonyos hónapján. így februárhoz lesz hasonló augusztus, márciushoz szeptember s így tovább. Néha pórul jártak, akik rá hallgattak. Beszélik, hogy egy nyáron azt hirdette: nem kell sietni a szénagyűjtéssel, tartós, nagy szárazság következik. Pár nap múlva oly szörnyű záporeső lett, hogy a megáradt vizek elsöprötték a gazdák renden levő szénáját. Volt aztán nemulass a hazug prófétának! Esténkint gyakran belátogatott öreg szüléimhez, kivált utolsó éveikben. Űgyahogy rövidítette nekik a téli hosszú esték unalmát. Hiszen maga az egész ember egy unalom volt, ha komoly szemmel eltekintettük, de mulatságos oldalt is sokat lehetett benne fölfedezni. S öreg embereknél az ilyen is jótéteményszámba megy. Beszélgetett ő a maga igen szűk szellemi birodalmából mindenféle tárgyról, különösen bibliai dolgokról. Fogai már nem lévén, beszéde hadart, makogó, nehezen érthető volt. Anyám sokszor bosszankodott, hogy nem értheti. Néha egyegy pohár borral jutalmazták hűséges mulatozását. Elült volna nálok Isten tudja meddig, ha tudtára nem adják, hogy ideje a kászálódásnak. Minden névnap, minden ünnepnap az ő napja volt: bekopogtatott ilyenkor az ismerősöknél, s elmotyogta körmönfont istenes köszöntőjét. Típusa volt egy különös, ágrólszakadt, szegény magyar parasztnak, aki a földet túrja szorgalmasan, türelmesen, nyugodtan, sejtelme nélkül az élet nemesebb örömeinek és kényelmének; de tudákos, bibliás volta mellett is kuporgató volt. Elvont magától, amit csak elvonhatott, így aztán sorsához képest mégis bizonyos jólétre tett szert. Olykor talán koplalgatott is, de úgy hiszem, nem szükségből, hanem inkább ügyetlenségből vagy önszántából. Keserítette napjait a rossz feleség s a nemigen jó gyermek. Utolsó idejében elgyengült, de nem volt ágyban fekvő beteg, csak úgy lábon sorvadt. Tegnap, április 6-án elvégezte, de végső útjára, óhajtása szerint, még magához vette az úri szent vacsorát az utolsó pillanatokban. Méltó volt róla ide jegyeznem ezt a néhány sort, mert hozzám is mindvégig hűségesen ragaszkodott, és főképpen azért, mert boldogult öreg szüleimnek egyegy pillanatot ő is derültté vagy tűrhetőbbé tett. Efféle ismeretes bejáró volt nálunk egy éltes, földhöztapadt, szegény özvegyasszony. Ezt is sok természetes ésszel áldotta meg az Isten, de adott ám hozzá még több földi nyomorúságot. El-ellátogatott hozzánk, kivált, ha megsejtette, hogy én is itthon vagyok, beszélgetni, panaszkodni, tanácsot kérni, olykor tőlem néhány garast, szüleimtől egy-egy kis szilvóriumot nyerni. Félvékás vagy még kisebb terjedelmű kenderföldért örökös perlekedésben állt az atyafiságával. Szüléimhez éltök fogytáig hű maradt. Halálok után pedig ezt a maga készítette verset hozta nekem: Itt nyugszik két áldott por-rész De a lelkek Istennél lész Aki adta volt azt egykor