Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

oldalam, lépem fájdalma. Világos, hogy az efféle megerőltetés ártalmamra szolgál. Mégis cselekszem. A nappal nem mutatja nálam valami erősen azt, ami aztán éjjel következik. Pedig egyébként is eléggé gyötör bizonyos kedélybeli izgatottság. Oly igen vágyakozom a testi-lelki nyugalom és egyensúly után, melyben még foglalkoztatni bírnám tán maradék lelki erőmet; nem tudom elérni. Gyakran meglep az elmúlás gondolata is, és mindamellett apró rendezni valóimmal is egyre késlekedem. Hát biz úgy van az! A vénemberből többnyire elpárolgott már mind az akarat, mind a tett ereje. Legföljebb a vágyakozás maradt meg, ami a gyönge fejűek elbolondítása végett az erő álarcát ölti magára. Hiába példázgatja Jókai az Öreg ember nem vén ember képzelt regényében az ellenkezőt. Aki öreg, bizony vén az, és aki vén, bizony öreg az. Es a regény maga is azt bizonyítja, hogy a vénember ne higgyen magának, mikor a melle viszket. Ha nem szinonim a két szó: csekély lehet közte a különbség. A Biblia is éreztetni akar tán valami ilyest, mikor azt mondja: „az öregember előtt felkelj; és a vénember orcáját megbecsüljed." De, gondolom, tisztes és okos vénet és öreget ért. 1899. december 26. Tegnap és ma Karácsony ünnepét üli a világ. A családi öröm ünnepe is ez a Megváltó születése alkalmából... Ajándékokkal kedveskednek egymásnak. A gyermekek meglepetve örvendeznek a különböző adományoknak, s hogyne hinnék el, ha egyszer mondják előttök, hogy mindazt a Jézuska hozta nekik! A magamforma magános verébnek is van ilyenkor alkalma, hogy ismerősei körében így hódoljon a szokásnak. Megemlékezhetik saját szíve vagy a körülményei szerint egyesekről apróságokkal, habár őróla nemigen emlékeznek meg mások. Gyakran még nagyobb öröm másoknak szerezni örömet, mint magunktól nyerni. Kivált akkor, mikor már magunknak alig van valami kívánnivalónk. Meglehetősen népes családi körben töltöm most a Karácsony két napját. Húgaimhoz hazaérkeztek a távollevő fiúk: Pali, a honvéd főhadnagy; Gyuri, az uradalmi ménesfelügyelő. S ez utóbbi elhozta fiatal nejét is, aki alig hét-nyolc hónapi házasság után eltitkolhatlanul láttatja már a szeretet rejtett gyümölcsét. Mind a két fiú sorsának irányozásában gyermekkoruk óta én voltam egyik fő eszköz. Hála az égnek, hogy eddig még jól ütött ki. Az ünnep első napján templomunkban úrvacsorájával éltem a gyülekezettel együtt, amint azt már minden sátoros ünnepben rendesen és elmaradhatlanul tenni szoktam évtizedek óta. A száraz, fagyos, nagy hideg visszatartóztatta az úgynevezett úri rendet. A külső hideg megfojtotta kebelökben a belső vallásos meleget, ha ugyan van kebelökben valami olyan. A köznép fölötte nagy számmal jelent meg, és buzgón énekelt. Mikor jutunk oda, hogy legalább jobb módú eklézsiáinkban a templomot télen át fűtenek? Miskolcon már a lutheránusok teszik, bennünket pedig ott is visszatart az élhetetlenség és a fukarság. Ez évben már nemigen keresem föl többé ezt a csendes kis hajlékot. Ez évből már csak hat napunk van hátra. Mikor ismét megjövök, akkor már beléptünk a XX. századba, amelyre nézve még mindig foly a vita: vajon 1900-zal vagy 1901gyel kezdődik-e? Annyi bizonyos, hogy új évet érünk, s nekem elég most az el-